Katie McWright beküldött történetei

– Mi az? – nyöszörögtem Gary mellkasának. Kollégám igencsak zaklatottnak tűnt.
– Most telefonáltak a rendőrségről…
– És? – kaptam fel a fejem. Egyszerre megélénkültem. Amióta bejelentettük az eltűnést, semmi hír nem érkezett a zsaruktól.
– Azt mondták, hogy… hogy biztosra veszik… – Mit? Mit?!... Kedvem lett volna ráüvölteni Garyre, de jobbnak láttam kivárni a mondat végét. – Tara… meghaltak. Mind a ketten...

– Ma már nem érdemes elindulni – mutatott nagyjából nyugat irányába Sam. – Nemsokára alkonyodik. Ha kora reggel indul el az illető, és nem téved el, estére biztosan odaér.
Meghánytam-vetettem magamban a dolgot. Igaza volt.
Úgy véltem, ideje feltennem a fontosabbik kérdést.
– És… Ki megy?
Úgy hangzott, mint valami kegyetlen büntetés, egy kemény ítélet. Mintha a halálba akarnánk küldeni valakit. Valakit közülünk...

Dávid nem tudta, hogy őt viszont, illetve a kék pulóvert nem azért dobta a szemétbe az anyja, mert már nem kellett neki, hanem mert fájó emlékeket ébresztett benne, amitől jobbnak látta megszabadulni. Azt viszont az anyja nem tudta, hogy a pulóverrel, melyet ő maga készített, a szíve egy darabját dobta a szemét közé. Dávid érezte, ahogy a szálaiban, mint a vér lüktet a szeretet, s ennek hatására valahogy úgy érezte, haza kell jutnia...

Egy kavarás balra, egy jobbra, megforgatom, megdöntöm, a közepéből a széle felé húzom a fakanalat, étvágygerjesztő szagok szállnak felém. A paradicsom édeskés illata keveredik a hagyma kellemes aromájával, a paprika pedig megadja azt a pluszt, ami ide kell. Jöhet a kolbász...

Megint megnéztem az órámat. 26 óra 73 perc. Úgy döntöttem, inkább feltöltöm az oxigénpalackomat, hiszen még pár óra, és nem húzza tovább, nekem meg folyton ki kell mászkálnom a lakásomból, ami mellesleg tömve van levegővel. Bár már majdnem 9 éve élek így, még mindig nem szoktam meg, hogy űrruha nélkül nem mehetek ki az utcára...