hegikitty88 beküldött történetei

Kilépek a ház kapuján. Lelkembe a végső megnyugvás telepedik. Hangos puffanást hallok a házból, de úgy teszek, mintha semmi sem történt volna. Lassan tovaszállok, mint a tavaszi szélben a pillangó. Érzelem? Tudok még valaha is érezni. Lesz-e aki bátorít, akire felnézhetek, aki betakar, miközben lefekszek? Tudom-e őt szeretni?

Közelebb lép, és szó nélkül átkarol, csókot hint puszta hófehér vállamra, amibe beleremegek. Lecsukom a szemhéjaim, mert közben úgy elnehezedtek, hogy nem bírtam nyitvatartani. Érzem, ahogy a nyakam csókolgatja, nem ellenkezem. Megcsókol. Puha ajkaival birtokba veszi a testem, és én végleg feladom magam, elveszítem az uralmat a testem felett és elrepülök egy másik világba, ahol pillangókkal repülök a csillagok között...

Akkor még sok kilométerrel távolabb voltam, de mégis hallottam, amint nagy robajjal leválik a hegy oldala, és óriási gőzfelhőt formálva végighasít Catánián. Életem legszörnyűbb élménye volt, mégis jöttem, mert nem tehettem azt, hogy megállok, mert tudnom kell, meddig kell elmennem ahhoz, hogy ott legyek ahol lennem kell. Igen bonyolult, de gyönyörű, mindenféleképp gyönyörű. Látni az emberek szemében a fényt, amikor a kezemben tartom a gyermekeiket, akiket a romok alól mentettünk ki......

Egy osztálytársnőm mondta nékem egyszer, hogy az élet nem más, mint egy tompa ceruza. Ezzel tökéletesen egyetértettem. Hogy miért is? Mint mindenki a földön egyszer mi is elfogyunk, nyomtalanul, emlékezés nélkül. Senki sem fogja tudni, hogy letteztünk, hogy voltunk, hogy tettünk valamit a többiekért, igen érted is, aki majd kétszáz háromszáz év múlva olvasod e üzenetet...

Mint egy tátongó lyuk állok és meredek a semmibe. Már nem vagyok húsz éves, nem vagyok fiatal, mégis üres vagyok. Nincs szerelmem nincs életem. Amióta elhagyott már nem érdekel más. Vágyaimat szajhákkal elégítem ki, és nem érdekel más csak a vég. Ha rá gondolok is soha sem a szép időkre. Nem a nyári éjszakákra, amint ajtó mellett szeretkeztünk. És nem is a boldog sétákra. Nem az eljegyzésünkre, azokra a boldog kék szemekre és nem is a bőre bódító illatára, a kék köves gyűrűre, amit az...

Álom ez vagy valóság. Nem haltam meg. Nem hiszem, hogy a másvilágon egy ilyen förtelmes zajra kellene hátralévő időmben élnem. Élnem? Megérdemelném a szenvedést. A halált, de tudom, még élek. A sötétség körülöttem oly reménytelen, mintha már örökre elvesztem volna. Ha senki sem lenne, aki szeretne, akinek kellenék. Az élet túl nehéz, de a másvilág egy cseppet sem könnyebb és elmenekülni a megpróbáltatások elől soha sem megoldás. Én mégis ezt tettem, de megbántam...