Nevetve élni, Boldognak lenni egy mocskos világban

Egy kép vésődik az emlékezetembe. Az ágyon fekszem. Csupaszon. Testemen a hideg futkos végig, miközben egy férfi csókolgatja ölem. Ébredek.
- Mennyit aludtam?- kérdezem. Tudom nem sokat, mikor menni készülök, megállít. Azt mondja vál, és engem akar. Mikor nemet mondok, látom a könnyeit, melyek a szeméből csordogálnak fényévnyi lassúsággal a földre. Kilépek a ház kapuján. Lelkembe a végső megnyugvás telepedik. Hangos puffanást hallok a házból, de úgy teszek, mintha semmi sem történt volna. Lassan tovaszállok, mint a tavaszi szélben a pillangó. Érzelem? Tudok még valaha is érezni. Lesz-e aki bátorít, akire felnézhetek, aki betakar, miközben lefekszek? Tudom-e őt szeretni?

A fürdőkádam teleengedem vízzel. Képes volnék elmerülni benne és többé soha fel nem jönni. Nem bírom megszokni az új életet. Ahogyan mondanánk cseppet sem annyira új, mint régi. Nékem mégis az. Sok év után tértem „haza”. Bár már nem igazán értem mit is takar maga alatt ez a fogalom. Rég volt már az mikor boldogan sétáltam végig az utcán egy Stephen King regénnyel a kezemmel. Azóta megtapasztaltam a halált. Olyat láttam, mint mások sosem. Ha valaha valaki megkérdezni, mit ismerek jobban, az életet vagy a halált. Hát én a halált választanám.

Két férfi változtatta meg az életem, azon az éjszakán mikor betörtek a házunkba. Véres hajnalként csapott le rám a reggel, csak rám. Anyám sikítása máig az emlékezetemben marad, hogy a pokolban is lássuk a mennyországot erősnek kell lennünk. Hogy én az e voltam, mikor egy ismeretlen városban az alvilág legbűzösebb mocskában kellett hagynom megszégyeníteni magam. Hiába hoztak ki. Hiába hozott ki. Most azt mondja, ott hagyja a feleségét, értem. Értem? Van e még nékem értékem?
Állom. Kiszámíthatatlan közellenség, épp oly veszélyes, mint egy rabló, vagy tolvaj. Lehet akár gyilkos is, mégha életben is maradsz, ő teljesen nincstelenné tesz téged. Állom.

Fekete ruhában állok a temetésen. Azt mondják fejlövés. A családtagok úgy tekintenek rám, mint az utolsó megmentett életére az elraboltak közül, a rendőrök, mint legfőbb gyanúsítottra, a feleség pedig mint egy utolsó kurvára. Választhatok, de én csak egy valamire vágyok. Röhögni. Felhőtlenül nevetni bele a koszos világba. Kiröhögni a fájdalmat és az emlékeket, amik megmérgezik az ember lelkét. Távolabb lépek a sírtól és abban a pillanatban kitör belőlem a röhögés. Vihogok, szinte már fuldoklom. Évek óta nem éreztem magam ilyen boldognak és megkönnyebbültnek. Persze az egész társaság csak engem néz. Nem értik.
Két hét múlva már az elmegyógyintézet egyik osztályán találom magam. Ez igen. Ilyen a mai világ. Bolond az aki boldog. Bolond az a ki felejt. Bolond az, aki szar arra mit gondolnak mások, mert azok is szartak rá mikor drogokkal pumpálták egy kurvagyárban. Pedig a boldogság mindenkinek kijár. Nékem is, aki itt fekszik egy fehér szobában, fehér lepedővel letakart ágyon és csak egyetlen vágya van boldognak lenni ezen a mocskos világon.