A Legnagyobb bűn

Csak egy hang, bár oly gyenge szinte meg sem hallom, mégis tudom, ott van. Úgy érzem a szívem hangja ez. Egyenletes, de gyenge. A körülöttem levő világ sötét és kietlen. Nem látok. A végtelen sötétség riasztó fogságában kiáltani vágyom, de a szám nem nyílik, csak egyre ez az őrjítő hang. A rövid szünetekkel tarkított pípogás agyam mélyére hatol, hogy a legbenső titkaim titkolt színterét valósítsa meg. Nem akarok. Nem akarom hallani. Próbálom eltompítani az érzést, de nem megy. Lüktet a fejem, de mégsem érzek semmit. Mintha test nélkül lebegnék a semmi kellős közepén. Ez lenne a halál?A várva várt felszabadulás? Ha lenne kezem, a fülemre tenném, de nincs. Ez rosszabb, mint egy....

Álom ez vagy valóság. Nem haltam meg. Nem hiszem, hogy a másvilágon egy ilyen förtelmes zajra kellene hátralévő időmben élnem. Élnem? Megérdemelném a szenvedést. A halált, de tudom, még élek. A sötétség körülöttem oly reménytelen, mintha már örökre elvesztem volna. Ha senki sem lenne, aki szeretne, akinek kellenék. Az élet túl nehéz, de a másvilág egy cseppet sem könnyebb és elmenekülni a megpróbáltatások elől soha sem megoldás. Én mégis ezt tettem, de megbántam. Van még szabadulás számomra? Van még megbocsátás? Csak egy hang, ami jelzi, még élek! Meddig... idő, idő. A végtelen talán valamikor mégis végetér és nem tudni mi lesz akkor azután. Lesz, aki szeret ott hol még nem voltam, de tudom a testem már oda vágyik. Érzi, tudja, hogy vár ott valaki? Vár... igen vár az a sötétzöld szempár egy arany csíkkal a belsejében. Félek tőle, mert tudom én okoztam szenvedését, de nem tudom elviselni ha megbabonáz, nem tudom, nem akarom látni soha többé és mégis akárhányszor becsukom lelki szemeim Őt látom.

Jóvá akarom tenni, de nem tudom és igazán akarom-e? A lelkiismeretem kínoz. A hang pedig egyre csak erősödik, halántékom a pumpált vér hatására ki akar szakadni és engem kínoz a fájdalom. Az az elviselhetetlen fájdalom. Nem testi, hisz a testem már rég nem érzem, utoljára talán akkor éreztem, mikor a zöld szempár a mérhetelen gonoszságával és bűnével nézett rám ott és akkor. A szeme még most is mélyen belevág a húsomba, és megrezzenek. Körülöttem semmi. Ekkor meghallok egy dallamot, halk és az éles pípogás elnyomja de én hallom. Tudom ez az Életből jön. Emlék egy távoli múltból, az én múltamból, ahol minden olyan volt, mint aminek lennie kellett. Egy lágy E hang és egy dallamos A, aztán egy akkord és tudom, ismerem. A sötétség mélyéből előlép egy lány, labdát tart a kezében hosszú aranyszőke haja vállán pihen, mint a nap fényében gyémántként csillogó hó a hegyek csúcsain. Rózsás ajkait mosolyra húzza, s ahogy felém közelít, lassú léptei mint a zongora lenyomott billentyűi ezernyi csodás dallamot hoznak magukkal. Szinte táncol, nem is lépked. Lassan hozzám libben, és kezembe nyomja a labdát. De akkor mikor fejét felemeli, meglátom a szemeit. Azokat a bűnsötét szemeket, melyekben ott rejtőzik a gonosz maga. Kezemből kiejtem a labdát lábaim, összeroskadnak, de még tartom magam. Érzem, újra van testem, érzem élek. Lassan nyitom szóra a számat, aztán mégis hangszálaim megrezdülnek, és hang hallatszik: Bocsáss meg!- rebegem, mire a kislány karjaimba ugrik és szorít. Tudom, lassan elhagy az erőm. Szívem hangja rettentő erős, már szinte elviselhetetlen. Elengedem a lányt, és a fülemre tapasztom a kezem. A lány ellök magától és határozott hangon parancsot ad: Menj!

Szemeim lassan nyílnak, a fájdalom elviselhetetlen és a fehérség óriási. A fény szinte bekebelez, magáévá tesz és bezár rettenetes kalitkájába. Nem bírom tovább, a sötéség sokkal biztonságosabb volt úgy éreztem ott élhetek. A fény ezernyi tőrként szúr a szívembe, halálra kínozva. Hisz a fény nem akarja hogy éljek. Vagy talán mégis?
A látásom lassan kitisztul. Egy szobát látok fehérre festve, és ott előttem egy nagy kék mackót. Olyan szeretni való. Nem akarok máshová nézni, a mackó kedves, a mackó nem bánt. Újra gyereknek érzem magam. Régen az én szobámban is volt egy mackó. Ő volt az én védelmem, még akkor is mikor mellettem a két felnőtt veszekedett. Mikor apám-anyám vállát olyan erősen fogta meg, hogy anyám arcon vágta. Akkor is, mikor apám egy barnaszínű és irtó büdös bőrönddel ment át a szobámon, akkor láttam utoljára. Még most is érzem a bőr szagát annyi év távlatából is. A medve mindig ott volt nekem. Az éjjel is, mikor nem tudtam sírni bármennyire is akartam. Pedig a tizenévesek igenis sírnak! Csak én nem. Tudom, megszorítottam, azt akartam érezze, hogy nekem mennyire fájt. Bántani akartam. Igen, meg akartam ölni, mert bármi, ami körülöttem volt csak Őrá emlékeztetett. Nem tettem, mert nem tehettem, nem azért, mert nem akartam.

A medvétől elszakad tekintetem, hirtelen másra terelődik a figyelmem. Az emberekre. Fehér köpeny van rajtuk és maszk. Úgy néznek ki mint az angyalok, de nem úgy mint a menny angyalai, annál inkább a pokol lovagjai. Fehér ruhájukat belepi a vér, kezük testemből kiáradó folyadékkal szennyezett. Arcukról izzadság cseppek hullnak a földre, s én minden egyes földreérést egy földrengésként élek meg. A sípoló, pípogó hang itt hangosabb és tudom, honnét jön. A mellettem levő műszer adja ki. Hisz én mindvégig itt voltam, ebben a szobában, de mégsem. Úgy érzem, a túlvilág kapujában állhattam, amely most kidobott, kiöklendezett, mint egy tüzet hányó sárkány. Én vagyok a tűz. A perzselő forróság, mi mindent feléget és szétzúz.
Testem nem mozdul, szívem viszont zakatol. Úgy érzem, azon az éjszakán vagyok, és nem itt ebben a fehér szobában, hanem abban a füllesztően meleg sötét szobában, ahol egy hideg szikladarab börtönében fekszek, mozdulatlanságra itélve. Emlékszem a borzalmas szagára, a mindent szétzúzó alkatára, kezének szorítására, övének csattanására és az éles fájdalomra. Aztán minden elhomályosul, mintha nem is a földön járnék, de semmiképp sem a gyönyör hullámain ringatózva, hanem a fájdalmak tengerének mélységes árkában, ahol már nincsenek érzések, ahol már nincsen élet. Újra átélem a pillanatot és látom a halvány fényt a szoba ablakában és azt a mélyzöld szempárt keserű méreggel telítve.

A valóság visszahúz, mint egy fogságban sínylődő rab kiáltok, mégsem hall senki. Azt hiszik, halott vagyok, hisz már nem emberként bánnak velem. Úgy nyomják belém műszereiket, mint egy vágóhídon levő állatba. Próbálnak visszaprogramozni az életre. Nem tudják, hogy nézem őket, de én itt vagyok. A bűn nem hagy meghalni, de élni sem. Még nem. Tudja, még nem teljesítettem mindent még meg kell értenem valamit, amit mások tettek, és amit én cselekedtem. Meg kell értenem a bűnt.

Soha sem gondoltam, hogy a halál küszöbén ennyi ideje van az emberek, soha sem hittem, hogy gondolkoznak, hogy élnek. Én is olyan voltam, mint ezek. Pedig mennyire más akartam lenni, az egyedül töltött esték az ezernyi könyv, a tanulás és az élet. Az élet, ami számomra több volt bulizásnál, filmeknél, tényeknél és tetteknél. Nekem az élet a valótlan valóság volt, egy pipacs a szemétdombon... Érzem, fáradt vagyok, nem bírom már nyitva tartani a szemeim, kell egy más, egy jobb.
Az emberek arcán az ijedség ül ki, lépteiket szaporábbra váltják. A nővér fáradt szemén reménytelenség és félelem tündököl. Egy fiatal férfi pedig csodálattal fordul a mellette álló öregebbhez, aki bár tapasztalt és nyugodt a kezében mégis oly erősen tartja a szikét, hogy félő saját kezét metszi meg. A nővér felsikít, széttárt élettelen lábaim közül véráradat lepi el a fehér szoba padlóját. Az orvos türelmetlenül néz rám, próbálja menteni a menthetőt, de mint tudják, nem lehet elkerülni azt, ami bekövetkezik. Mert aki vétkezik, annak halál a büntetése. Tudom mi vár rám, mégsem bírom elfogadni. Nem értem miért történt, miként és mi jön ezután, de tudom, nem menekülhetek előle.

Emlékeim záporként zúdulnak rám szépek és rosszak egyaránt. Öröm, bánat ez mind semmi, hisz amit tettem az a Bűn maga. Mert a bűn maga a halál.
A mackó menedékét keresem utolsó perceimben is, talán ő majd megnyugvást ad és talán meg is szabadít. Megadja a felejtés örömét és nekem ez többet ér az életnél is. Viszont a mackó most más, nem kék és nincs is színe. Tudom, hogy engem néz, engem a zöld szemeivel.
Gyere,- suttogja és én követem. Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy ellenálljak. Ó bárcsak azt tettem volna azon az éjszakán. Erős lettem volna, mint egy oroszlán, letiportam volna ellenségeim, és boldogan éltem volna. Én viszont elveszítettem bátorságom, erőm elhagyott és csak mentem.
Egy klubban találtam magam, fények és zene. Fiatalok különböző tudatmódosító szerek hatására állatokká válnak, és úgy elégítik ki egymás önző vágyait, mint a pokol legmélyebb bugyrában szokás. Látom magam. Barna hajam hullámokban omlik le szürke flitteres felsőmre. Lábaim a frissen rákent barnító szagától illatoznak. A nővérem büszkén sétál mellettem, s szinte olvasható róla a szöveg: Én tettem őt azzá aki. Látom magam a 10 centis magas sarkúmban botladozni, hisz először van a lábamon, de a nővérem kedvéért bármit. Látom a szemeiben a hazugság tengerét, hogy csalt és hazudott, csakhogy megmutathassa végre mi is az "élet". A távolban egy férfit látok, sötét és homályos már nem látom rendesen. Csak a szemét, azt a zöld szempárt. Nevetek, már nem tudom hol vagyok, látszik nem tudom mi bajom lehet, hisz a kezemben csak egy narancslé van. Kissé furcsa, de narancs. A partnerem szemében megcsillan az ördögi hatalom, tudja itt az idő, most vagy soha. Már csak egy szobát látok, ami füllesztő és sötét és a fájdalmat érzem. A hajnal fénye sem ragyog oly szépen, mint máskor, mikor az ablakomban ülve csodálom. Most sivár és reménytelen. Sarkatlan cipőmben vánszorgok haza, térdem felsebezve, halántékom lüktet, az ölem fáj, és a szívem darabokra van tépve.

Egy vasárnap délután a nővéremet látom, amint beszál az autójába, esedezve tekint rám, miközben suttogja: Bocsáss meg nekem! Te igazán jó ember vagy!Nem te tehetsz róla
Én mégis úgy érzem csakis én, én aki hittem a világnak a társadalomnak és a divatnak. Én aki hagyta magát kihasználni, és most terhesen már megvetve él és semmivel sem lett jobb mint azelőtt volt. Megvetés és durvaság. Az emberek hátat fordítanak nekem, mikor az utcára lépek. Nem mondják a szemembe sunyin egymás fülébe sutogják: Nézd milyen lány, mindenkivel összefekszik, máskor meg tetteti az álszentet, ő baja, hogy megesett, tiszta anyja.
Hogy fáj e? Már nem érdekel..
Tudom mit tettem és tudom örökre, míg élek magamon hordozom a következményeit.
Azután már csak egy szobát látok. Fehér a fal és kék csempék borítják a falat. A csapból halkan csöpög a víz, miközben látom magam ordítani és sikítani. Lábaimat a kád szélére rakom, körmömet a műanyagba vájom, vér serken ki belőle, de nem érdekel. Ölemből egy jövevény bújik elő, miközben én az öntudatlanság állapotába esek. Látom magam, ahogy elveszem. Ahogy megfogom a babát, és ahogy megszorítom. Azok a zöld szemek...
A Wc papír kihullik a kezemből, a gyermek nem sír többé. Soha többé. Hátamra fekszem, tekintetemet a mackómra emelem, ami a mosógép tetején ül. Lassan elhomályosul minden, és már többé nem látom.

Ekkor újból meghallom azt az elviselhetetlen pípogást. Már nem érzek fájdalmat.
Lassan elindulok a sötétség útján a fény felé, a fény felé, amely kínoz és nem ad megnyugvást. Lassan letérek az útról, melyet úgy hívnak Élet. Látom magam előtt azt, amit látnom kell. A kislány megfogja a kezem, és rám mosolyog, vele lépek át a kapun. A kapun, amelyen én löktem át őt, mikor még nem kellett volna, a kapun mely a végzetem, és amin többé nem léphetek át. Még egyszer utoljára visszafordulok, még hallom a hangot, de egyre halkabban. És mikor átlépek a kapun már csak egy hosszú, de mégis halk sípolást.