A kék köves gyűrű

Mint egy tátongó lyuk állok és meredek a semmibe. Már nem vagyok húsz éves, nem vagyok fiatal, mégis üres vagyok. Nincs szerelmem nincs életem. Amióta elhagyott már nem érdekel más. Vágyaimat szajhákkal elégítem ki, és nem érdekel más csak a vég. Ha rá gondolok is soha sem a szép időkre. Nem a nyári éjszakákra, amint ajtó mellett szeretkeztünk. És nem is a boldog sétákra. Nem az eljegyzésünkre, azokra a boldog kék szemekre és nem is a bőre bódító illatára, a kék köves gyűrűre, amit az ujjára húztam. Hanem arra, ahogy másnap bejelenti, hogy rákos. Az ágyra ahol a vésőket szenvedte. Az ígéretre, hogy majd halála után hófehér ruhában, gyűrűvel a kezén temetem el. És a hajszára, hogy azt a ruhát vegyem meg, amire mindig is vágyott, mikor az érettségink után a kirakatokat nézegetve a jövőnkről ábrándoztunk. Emlékszem a temetésre, mikor a földbe dobták őt, mint egy követ, és úgy kitörölték az emlékeim, mintha egy ceruzával írott könyvet radíroznánk ki. Szeretem. Mindig és örökké.

Fájt rettentően, alig voltam, húsz és az egyetlen megoldás hogy elmegyek. Hosszú évekig nem látogattam meg a sírját. Mert tudtam,a z ott már nem ő. Aztán öt évvel később hazamentem. És akkor az autóból megláttam, aranyszőke haja, mint tollú a szélben, lebegett, mosolya a tündöklő hajnalra hasonlított, s azok a szemek…
Rá kellett jönnöm hogy az nem Holly. Ő Rory volt, a húga, aki még pirospozsgás kislányként alig tíz évesen vörös hajú barbival a kezében a mesekönyve után kutatott Holly szobájában, mikor mi szenvtelenül kiküldtük, mert mi fontosabbak voltunk egymásnak. Emlékeszem a sírú szempárra, és Holly nevetésére. Aztán még arra is, mikor Holly temetésén a fehér szegfűt kettétörten dobta be a sírba, mert nem bírta elfogadni, hogy meghalt a nővére. A kórházban, pedig naphosszat az ágyán feküdt, alig lehetett 12, mikor Holly már húsz volt. Szerettem ezt a lányt,de akit magam előtt láttam már más volt. Az már egyáltalán nem Rory volt, hanem Holly. Akárhányszor rá néztem Őt láttam. Minden egyes csók, ami később köztünk csattan Neki járt. Amikor először szeretkeztünk Holly nevét hajtogatta, s lány szemében csak egy könnycseppet láttam, legördülni a hófehér párnára. Tudta, hogy nem szeretem, hogy nem őt szeretem, hanem Őt látom benne, Hollyt. Rorynak én voltam ez első szerelme, s amit nála töltöttem örömet adott neki, csak 17 volt én már 27. Tudta, nem vagyunk egymáshoz valók, így egy szürke reggelen elmentem. Nem hagytam üzentet, nem adtam csókot. Soha se mondtam neki, hogy van remény a számára, hisz ő nem az volt, akinek lennie kellene a számomra, így nem maradhattam vele. Aztán rá egy hónapra jött egy levél. Rövid volt és velős, nem írt kérleket és sajnálomot, könyörögni sem könyörgött, csak közölte, hogy ő terhes. Szomorú lette, igen szomorú, mert ő az lett, de Ő nem. Mert Ő elment, és már nem lehet az enyém. A gyermekem viszont Rory méhében növekszik. El kellett felejtenek, s eltelt négy teljes év.. négy hosszú és mérhetetlenül üres év.

Álmot láttam az éjjel, tudom el kell mennem hozzá. Tisztáznom kell, látnom kell. Mikor megérkezem Egy nőt látok, hosszú szőke hajjal, gyönyörű mint egy angyal huszonkét éves körül van, egy kis gyermekkel kézenfogva jön felém. Mikor emglát elakad a szava, csak a nyakamba ugrik. Nem kérdezi, meddig maradok, tudom, szeret, de én nem - ...nem őt szeretem benne. Ott maradok, elhalmozom csókokkal, szenvedéllyel a gyermekem tanítom, s bár furcsa neki, lassan megszokja, apa itt van. Rory fél, tudja, hiszi, hogy majd egyszer elmegyek, nem tehet ellene semmit. S ő ebbe belenyugszik. A hosszú éjszakákon néha elgondolkodom, mi lenne, ha maradnék, ha többé már nem Holly-t látnám benne, ha szeretném. Néha már el is hiszem, amit gondolok. Van úgy, hogy mikor rá nézek, nem régi szerelmem nevét suttogom a fülébe. Egy reggel felkelek, miközben a konyhában sürgölődik, rájövök mindenre. Már nem Hollyt gondolok a helyébe, tudom, szeretem. Itt akarok maradni vele örökre. Hirtelen hideg fut át testemen, hisz még nem mondtam neki, hogy szeretem. Mennyi idő év, és ő várt rám anélkül, hogy tudta volna, van reménye, hogy viszontszeretem.

Ekkor megfogom a kezét, az udvar felé húzom. Csalfán néz rám, nem tudja mi bajon, könnyek gyülekeznek a szemében, bár nem akar sírni, de érzi, elmegyek. Ekkor letérdelek, megfogom gyöngéden hófehér kezét Rory kezét. A szemébe nézek és megkérem: Legyen a feleségem. Ő igent mond és átölelem, és halkan a fülébe suttogom, nem akarom, hogy meghalja más, azt akarom, hogy tudja: szeretem.
A kisfiunk a nadrágom húzza, felkapom, s úgy állunk, mint egy boldog család egymás mellett.
Két hét múlva esküvő. Az oltárnál állok, s miközben ő hófehér ruhában felém közelít, gondolkodom. Mindig is őt szerettem. Hollyt talán másként egészen másként. Azt amint ez iránt az asszony iránt érzek a mennyország kapuit verdesi. Szeretem. Én voltam néki az első, és már én is maradok örökre. Tisztán szeretett mindig, és soha nem kért semmit sem cserébe. Még így nőként is ártatlan égszínkék szemeivel bódítóan tud rám nézni, s már nem Hollyt látom benne őr Rory az én egyetlenem. Hollynak nem voltam az első, ő buliban veszítette el… nem szerettem igazán. Ő sem szeretett igazán. S akkor kimondom az igent. Boldogabb vagyok, mint valaha.

A templomból boldogan sétálunk ki a perzselő nap világába, ahol nincs szomorúság. Gratulálnak sokan, sok helyről. A mellettünk levő út üres sehol egy autó. Boldogan beszélgetünk, miközben a fiam kimegy az útra. Nem látom, nem is veszem észre. Talál ott valamit, s hangosan kiáltja: Nézd Mami! A feleségem odaszalad, hogy visszahúzza, sose bízta más kézre, imádja őt és félti. Én is megyek, de az egyik vendég megállít, gratulál, kezet ráz. A feleségem lassan visszasétál fiammal, boldog vagyok. De aztán a fiam újból az úton van, egy kamion bőgését hallom, olyan, mint egy óriási óceánom lecsapó hatalmas hullámok moraja. Látom, de a látvány megbabonáz. Rory mellette áll, közel volt a fia után kap, megfogja, de a teherautó, mint egy kisiklott vonat szánkázik felénk, én utánunk rohanok, lábam ezernyi kőbe ugrik. A násznép biztonságba fut, még megfogom a feleségem derekát, de már késő a kamion átbukfencezik fölöttünk. Sötétség, sötétség…

Lassan kinyitom a szemem, fehérség. Kórház. Mellettem anyósom ül, karikás szemekkel. Nem sír, valószínűleg már nincs mit. Megszólalok, feleségem és fiam után érdeklődöm, de csak bólogatás. A fájdalom tőrként hatol a szívembe, és úgy érzem, az összes vér kifolyik belőle, de mégsem halok meg. Élek.
Nem sokkal később megtudom, a feleségemen és a fiamon átment a kamion egyik kereke. Azonnal meghaltak, én szerencsés voltam, mivel engem pont olyan helyen ért a teherautó, hogy csak pár törött végtaggal, de túléltem a balesetet. Nem örülök. Fáj. Fáj. Elveszítettem azt a két embert, akit a legjobbna szerettem. Tudtam, hogy ennek nem szabadott volna megtörténnie. Nem értem én miért maradtam életben… utánunk akarok menni… velük akarok élni… félek. Félek az élettől. Ekkor a rendőrség egy fontos információt közöl velem, amit eddig elhallgattak. A fiam kezében egy gyűrűt találtak: egy kék köves gyűrűt... A kamion pedig egy helyi cég bútorait szállította. A cég neve pedig: Holly…