...

Hideg van. Fekete öltönyödben, csendben sétálsz a fehér ruhás mögött. Hallgatod cipőjének halk csosszanásait. A leheleted fehér páraként gomolyog elő a szádból, ahányszor csak levegőt veszel. Fázol…

Az alacsony mennyezetű folyosó mindkét oldalán számmal ellátott fémrekeszek vannak. Nézed őket és beleborzongsz. A fehér ruhás boncmester közönyös arccal vezet. Megszokhatta már - gondolod. De vajon meglehet egy ilyen munkát szokni?

Rövid séta után megálltok az egyik fémrekesznél. Itt is volnánk - mondja, és hirtelen kihúzza a rekeszt. Fel sem fogod, mi történt; nemhogy lelkileg felkészülnél. Nézed apád halott arcát. Apádét, aki a térdén lovagoltatott. Kicsit nyitva a szája, mintha csak aludna.
Bár még nincsenek rajta hullafoltok, hamarosan megjelennek - tájékoztat kedvesen a halottak őre. Megnézed a rekesz számát: 467. Hogy minek nézted meg, magad se tudod. Merev arccal nézed és kibírod, mert ki kell bírnod.
Ezzel a legközelebbi vérrokonod a bátyád maradt. Meg persze ott vannak a gyerekek is. Vajon ők hogy fogják bírni a temetést és a részvétnyilvánításokat?
Nagyfiúk már, kibírják. Főleg azért, mert ki kell bírniuk.

Szóval a bátyád maradt. A bátyád, akire most a legnagyobb szükséged lenne. És ő azzal segít most, hogy az jódozott előtérben üldögél egy sarokban és sír. Holott Te szeretnél bebújni egy sarokba és sírni…

Szorongatod izzadt tenyeredben a pénzt. Meg akarod kérni a boncmestert, hogy rakja be apád szájába a protézisét és egy öltéssel varrja már össze, nehogy a temetésen kinyíljon. Persze előzőleg nem tájékozódtál ennek áráról, úgyhogy csak bizonytalan tekintettel szorongatod a pénzed az elegáns ruhádban. Mocsok egy érzés, mi?