Történetek - 88.oldal

Részegen bandukoltam az utcán és nem érdekelt, hogy már éjfél is elmúlt. A barátaim megpróbáltak haza vinni, de fogtam magam és elfutottam tőlük. A fejem kezdett kitisztulni, bár még eléggé idétlenül járkáltam. Aztán hirtelen jéghideg karok fonták körbe a testemet és a hűvös falhoz szorítottak. Elfelejtettem volna, hogy a városban több az ember, mint a vámpír? Nos, igen elfelejtettem. Nem próbáltam kiszabadulni halálos öleléséből, mert tudtam, hogy úgy sem sikerülne, így hát vártam a halált......

Ha holnap meghalok sok fehér virágot kérek, és nyitott koporsót! Hamvasan, pillekönnyűn szeretnék feküdni a ravatalon. Ne legyek túlzottan kifestve, akkor már nem akarok dacolni az elmúlással. A ruhám legyen halvány és vékony, de persze nem kell, hogy sejteni engedje a mellem vonalát, akkor már kár kacérkodni. De ami a legfontosabb: szüleimet és testvérkéimet leszámítva (őket nem akarom ilyennek kitenni) mindenki jöjjön el, akit valaha ismertem! ...

Megtörtént amitől régóta rettegtem . Sokat készültem rá nem ért váratlanul . Mégis , most itt állok dermetten , fájdalomba zárva és ez az ismerős érzés. Igen ez a minden mindegy .....lassan felemészt...

Már egy éve ismerjük egymást, haverok vagyunk, sosem történt semmi köztünk, de amikor aznap délután megláttam a kapunkban, már éreztem lesz valami. Ugyanúgy nézett ki, mint eddig, és az sem volt szokatlan, hogy átjön néha, dumálni, vagy hoz valami filmet, de most mégis valami más volt...

A törpe furcsa, kappanhangú nevetést hallatott. Egyáltalán nem illett a hideg tekintetéhez ez a fajta megnyilvánulás. Fogai szinte világítottak fekete ajkai között.
- Hogy ismertem-e? Nem. De tanítottam. És szerény véleményem szerint az ember csak akkor ismer meg igazán valakit, ha tud neki újat mondani, és a másik áhítattal figyeli minden szavát. Persze, ez nálam mindennapos jelenség, ugye… De mégis mit tehet az ember, ha világszerte ismert tanár? Hm. Nos, visszakanyarodva az édesanyjához…...

A vihar űz haza. Kiderül a házban magatok vagytok. Bőrig ázva, fulladozva a versenyfutástól lihegtek és röhögtök. A lány pólója testére simul, mintha semmi sem lenne rajta, fázik, persze ez is besegít. Huncut a szeme, mert látja mit vált ki. Mégis, mert azért gyerek is, meg felnőttnek is nagyon akar látszani, indulna átöltözni. Ezt egyébként neked is javasolja. Nem engeded elmenni (ahogy a későbbiekben sem soha sehova) kissé hevesebben kapod el és szakad a póló. A csók nem az első, kettő...

Selyemmel kötötte be a szemét, úgy vezette be a szobába. Gyengéden karját fogva irányította maga előtt. Mikor az ágyhoz értek levette a kendőt. A látvány csodálatos volt. Apró mécsesekkel borította be a szobát, az ágyra rózsaszirmokat szórt és marcipán rózsákat. Egyszerűen tökéletes volt. Az ámulattól nem jöttek szavak a torkára. Csak nézte a meglepetést, mintha legszebb álma vált volna valóra. Érezte, hogy hátulról átöleli és csókot nyom nyakára.
- Tetszik? - kérdezte.
- Csodálatos.....

- Mi van, ha nem vagyok nekik szimpatikus? Mi van, ha azok alapján, amit meséltél nekik egészen mást várnak? Mi van, ha csalódnak bennem, és kiábrándulnak? - szinte egy pillanat alatt rázúdította mindazt a kétséget, ami egy hét alatt gyülemlett fel benne.
Barátnője szüleivel jó volt a kapcsolata, viszont ők új emberek, és nehezen találkozott új emberekkel.
De Ő csak ránézett, és szelíden ennyit mondott:
- Nem velük fogsz együtt élni, hanem velem...

Visszagondolt arra a pillanatra mikor a barátnője közölte vele, hogy már mást szeret és akkor elborult az agya. Félrelökte a csésze kávét és a konyhapulthoz lépett. A fiókból elővette a húsbárdot. Felemelte a nyávogó állatot és az asztalra helyezte azt. A szemeiben látszott a hidegség mintha megszállta volna valami démoni lény, és arra késztetné, hogy öljön...

Lassan levette köntösét, én a pólóm és a nadrágom, majd bemásztunk az ágyba magunkra húzva a két és fél kilós dunyhámat.
- Hideg a lábad. – kacagott, mire válaszképp egy puszit nyomtam a vállára, majd a nyakára, az arcára végül a szájára. Gyönyörű, bársonyos volt a bőre, kissé libabőrös a hűvös paplan érintésétől.
- Még mindig hideg? – érdeklődtem, combomat az övéi közé simítva és lábfejemet újra az övéihez érintve.
- Már nem. – dorombolta vissza, majd egyre felhevülő...