Két nap alatt

Két nap alatt

Két nap alatt rengeteget változott a világ. Bárhova léptem mindenütt gyilkos szörnyetegek voltak. Miután fellőtték a K1-et a világ elsötétült, de nem csak az ég, hanem az emberek agya is. Raboltak, loptak, gyilkoltak, tehát aki nem tudta megvédeni magát meghalt. Én 18-éves voltam mikor ez bekövetkezett. Sokakhoz hasonlóan nem tudtam megvédeni magam, mert lusta voltam tanulni. Aztán eljöttek a robotok. Teljesen úgy néztek ki, mint az emberek, csak erősebbek voltak nálunk. Soha senki nem tudhatta mikor, és hol vannak. Ez persze olaj volt a tűzre. Az emberek mindenkire gyanakodni kezdtek, senkiben sem bíztak meg.

Kitaszított voltam, rongyokban jártam és minden honnan elkergettek. Az utcákat jártam és próbáltam magamtól megélni. Aztán megláttam egy gyereket, amint valaki a falhoz vágta. Odarohantam és a gyerek elé álltam. Az idegen felmért, már tudtam, hogy robot. Nem vártam meg míg félre lök.
- Ha három ütésedet túlélem, elengeded a gyereket?- kérdeztem. Magamat nem számoltam bele, hiszen nekem mindegy, de ő még élhet.
- Három ütés? Rendben, ha kiállod, elmehet a gyerek, és magadért nem állsz ki?- kérdezte ironikusan. A gyerek közben a faltövében ült és könnyes szemmel figyelt.
- Ma este egy embert úgy is meg kell ölnöd, miért ne legyek én? Különben is két élet három ütésért kevés lenne neked. - mondtam.

Néztem az arcát, de nem tudtam kiolvasni belőle semmit. Közelebb mentem hozzá, hogy elérhessen, aztán gyomron vágott. Úgy vágódtam a falhoz, hogy egy ötven centis bemélyedés is maradt utánam. Vér csorgott a számból és gyanítom máshonnan is, de felálltam. Újra a szemébe néztem és próbáltam vigyorogni, de csak egy fájdalmas grimasz lett belőle. Közben a gyerek megpróbált elfutni, de a csontjai valószín?leg eltörtek, így a futás csoszogásba ment át. A robot megint ütött, most az arcomba kaptam az öklét. Megint találkozott a hátam a fallal és már nem csak a számból, az orromból is ömlött a vér. Az orrom tropára tört, a szám kicsattant, a bőröm szintúgy.

Már csak az éltetett, hogy egy van hátra, aztán meghalok. Meghalok, az biztos, egy ilyen robotember egy kézzel felemel egy autót és méterekre hajítja azt. A fal segítségével nagy nehezen felálltam, vettem egy mély szaggatott lélegzetet és megfordultam még mindig a falnak támaszkodva. Majd ellöktem magam tőle és két lépést sántikáltam a robot felé. Már nem voltam képes grimaszolni sem, megérttettem, hogy ez a vég. Mély nyugodtságot éreztem s a fájdalom is csendesedett. Végül megkaptam az utolsó ütést. Újra a falon landoltam, úgy éreztem, mintha szétfolyna az egész testem a szerveim, a vérem, az életem és gyanítom úgy is volt. Minden sötétségbe borult és a világ eltűnt örökre.


~Vége~


A.C.G.