Történetek - 54.oldal

- Ebből most már elég! - üvöltötte dühösen Kai. - Démon támadj újra! - kiáltotta, majd ismét kőzápor hullt a két fiúra. Aian pajzsot vont maguk köré és próbálta visszatartani a záport. Közben Kai újabb igébe kezdett. Majd a földből hatalmas láncok törtek elő, lerántva ezzel Sheichit a földre. A fiú égető fájdalmat érzett ott, ahol a lánc hozzáért.
- Reflektálj! - kiáltotta Aian, majd a kőzápor visszahullt a démonra ezzel megsemmisítve őt.
- Sárkány! Lávagömb! - indította el...

Mint már említettem sok embert ismert, épp eleget ahhoz, hogy megtanulja nincs az a balhé, amiért megérné kockáztatni egy olyan üggyel kapcsolatban, amihez semmi köze.
Ennek ellenére szimpatikus volt neki a kissrác hozzáállása, és az, hogy fiatal kora ellenére képes volt segítséget kérni valakitől, akit alig ismer. Az ilyen korú fiúk egytől egyig a világ urainak érzik magukat, azt hiszik, hogy az amerikai akciófilmekhez hasonlóan a való életben is bármilyen gázból ki lehet mászni...

Hogy az esőcseppek egyre vadabbul verik a palettákat, hogy a fel-felvillanó villámcsapások és a csattanó mennydörgések közt már tizedmásodpercek sem telnek el. Azonban bent mindez távolinak tűnik. A két test összefonódó egyenletes szuszogása, a két szív egyazon dobbanása elnyom minden zavaró hangot. Bent, a barna, kopott, füstös szőnyegen két tökéletes test, két ember tökéletes harmóniában, mint a jeges mámor és a tomboló nyugalom fekszik összesimulva...

- Sorsod a csillagokban vagyon megírva. Csak az tárul eléd, mit Ithaka földjén más is lát. Persephone hűen kitart, de a mohó trónbitorlók sora hosszú, s nincs ki gátja legyen kapzsiságuknak… Most is itt lebeg vak szemeim előtt régmúlt idők Ithakája… De imitt már keselyűk nyúzzák a halott hús tépett foszlányait…Nincs ki gátjává váljék gonosz kapzsiságuknak...

A semmiből – legalábbis, nekem akkor úgy tűnt – egy fehér rózsát vett elő, és felém nyújtotta. Megilletődve fogadtam el. Azt mondta, akárhányszor lát egy ilyen növényt, mindig én jutok róla eszébe, mert tisztasága rám emlékezteti. Mai napig emlékszem, mit mondott: „Ez a rózsa olyan, mint te: tiszta, ártatlan, fiatal, bimbózó. De mégsem olyan, mint te: neked nincsenek tüskéid.” És elmosolyodott. Ekkor kezdett bennem összeállni a kép, mivel előbukkantak megnyúlt szemfogai. „Te egy…?” „Igen....

Kilenckor eldördült a startpisztoly. A párok pedig megindultak a tanárok által megadott útvonalon. Az első cél az iskola épületének tetején volt. A korláthoz egy lufi volt erősítve, az ide érkező leggyorsabb párnak le kellett oldani a lufit, majd a sorszámukat bediktálni az ott álló tanárnak. Sheichiék nyerték ezt a csatát, és már rohantak is a következő célhoz...

Változás… Csak egy szó, mégis annyi mindent foglal magában. Fájdalmat, örömöt, boldogságot, szomorúságot. Nem is gondolná az ember, hogy ettől a szótól akár az élete is függhet. Pedig igen… Elég 1 kicsi változás ahhoz, hogy régi énünk teljesen felboruljon, és helyébe lépjen a mérhetetlen nagy fájdalom. Elég egy szó is akár hozzá… egy tett...

Egy tükörkép volt… Az anyját látta… Nem mert megfordulni… Nézte, ahogy közeledik felé az utca túloldaláról… Sheichit kiverte a veríték, az alak egyre közelebb ért… Sheichi ezt már nem bírta… behunyta a szemét és csak hajtogatta: „te nem lehetsz az… ez csak káprázat”… pár másodperccel később felnézett, már senkit nem látott. Még mindig tiszta libabőrös volt...

Mozdulni se bírtam a félelemtől. Az alak elindult felém. Ocsmány volt. Az arca teljesen eltorzult, a fogai nekem akkor teljesen úgy tűntek, mintha egy ragadozó fogai lennének. A kezében egy hatalmas konyhakéssel megindult felém. Én csak álltam, nem mertem mozdulni, csak bámultam őt. Már teljesen közel ért hozzám kezét, melyben a kés volt a magasba emelte, hogy lesújtson...

Leültem, gondoltam, mivel a szomszéd székben van, szóval átkarolom vagy valami. De egyből az ölembe ült. Utána készült rólunk 2 kép, majd kaptam tőle egy szájrapuszit...