A szerzetes döbbenete

A szerzetes megállította a szekeret és szuszogva törölgette meg izzadt halántékát. A tikkasztó nyári napsütés ellenére nem a melegtől gyöngyözött a homloka, hanem a félelemtől. Úgy érezte, mintha üres mellkasában jeges ujjak szorongatnák védtelen szívét. Amikor egy hónappal ezelőtt útnak indult a kolostorból, még nem tört ki a háború. Ha lett volna bármi híre is a közelgő vésznek, az Atya nem küldte volna ilyen hosszú utazásra, ráadásul pont a birodalom szívébe, a fővárosba!

Futkosott a hátán a hideg, ezért szorosabbra húzta magán szürke utazóköpenyét. Mióta az eszét tudta, béke honolt az egész országban. Most azonban akármerre nézett, mást se látott, mint kegyetlenség, erőszak és pusztítás nyomait. Felgyújtott városok, lerombolt falvak, megbecstelenített asszonyok és lányok, lemészárolt öregek, megcsonkított gyermekek… Hány halálos ágy mellett végezte el útja során a végső megbékélést biztosító szertartást, hány temetést vezényelt le, hány imát mondott el az áldozatokért… Már nem is tudta volna megszámlálni. Ő csak egy egyszerű szerzetes volt a nagyvárosoktól távol eső, Brieald erdejében megbúvó kis kolostorból… Bár a rendház szállítójaként életének jelentős részét utazással töltötte, ehhez fogható állapotokat még soha nem tapasztalt. Pedig ő aztán elég sokfelé járt birodalom-szerte, de a kocsmai verekedéseket és kisebb-nagyobb családi viszályokat leszámítva semmi nem zavarta meg a falvak és városok nyugalmát. De ez, ami most van… ez igazi háború. Ezt nem lehet ép ésszel és lélekkel kibírni!

Nagyot sóhajtva nyúlt a tarisznyájába rejtett szíverősítő után, hogy egy kis folyékony bátorságot öntsön magába. Mohón meghúzta a flaskát –ám egy csepp nem sok, annyi sem csordulhatott le kiszáradt torkán. Bosszúsan hajította el az üres üveget. Ez már tényleg sok –füstölgött magában az ég felé sandítva, majd kifakadt:
- Ó, Istenek, hát ezt érdemlem én? Oly sok szörnyűséget kellett végignéznem az elmúlt hetekben, s most még az egyetlen barátom is cserben hagy?
A kérdés persze költői volt, már megszokta, hogy az istenekkel való társalgás igencsak egyoldalú folyamat. Ezúttal azonban, ezúttal azonban érkezett válasz: közvetlen közelről hallotta egy nő hangját.
- Szomjas vagy, barát?
Rémülten nézett körbe, keresve a hang gazdáját, de közel-s távolban nem látott egy lelket sem, így aztán arra a következtetésre jutott, hogy a beszélő csakis a megkérdezettek egyike lehet.
- Igen – hebegte. – Kit tisztelhetek benned, ó Istennő?
A láthatatlan nő horkantva felnevetett, s a szerzetes szégyenkezve húzta be a nyakát.
- Bocsáss meg, nem lett volna szabad ezt kérdeznem, természetesen semmi közöm hozzá – hadarta, félvén, hogy tolakodásával magára haragít egy istenséget. – Bizonyára fontos oka van, hogy nem mutatod meg magad, Hatalmas Úrnőm…
- Ez igazán hízelgő – nevetett a hang, majd elkomorodott. – Valóban jó okom volt a rejtőzésre, de most már nincs rá szükség.

A következő pillanatban a szerzetes majd’ leesett a bakról döbbenetében. Apró termetű, vörös hajú, köpenybe burkolt nőalak jelent meg előtte. A nő egy páncélba-sisakba öltözött katonát tartott karjaiban, akiről a szerzetes nem tudta megállapítani, hogy halott volt-e vagy csak elájult. Azon nem csodálkozott, hogy a törékenynek tetsző nő ilyen könnyedén elbír egy férfit, ráadásul páncélostól, hiszen az Istenek nyilvánvalóan emberfeletti erővel bírnak. Amin sokkal inkább elámult, az a nő bőrszíne volt.
- Nahát, nem is tudtam, hogy az Isteneknek zöld a bőrük – motyogta.
- Nagyon sok minden van, amit nem tudsz, barát – hagyta rá a nő. – De ez most nem fontos. A segítségedre van szükségem.
- Természetesen, megteszem, amit csak kívánsz…
- Ez a lány súlyosan megsebesült, ápolásra van szüksége. Még él, de sürgősen orvoshoz kell vinni, különben belehal a sérülésébe.
- Ez egy lány? – szegény szerzetest pár perc alatt még sosem érte ennyi sokkhatás.
- Igen, de kérlek, szállj már le onnan és segíts fölfektetni a kocsira!

A szerzetes lekászálódott, és óvatosan átvette az ájult lányt. Nem volt éppen gyenge testalkatú ember, mégis megroggyant a lába a páncél súlyától. A kocsi hátulja szerencsére tökéletes betegágynak bizonyult: a szerzetes a kolostorban szőtt vásznakat szállította a fővárosi piacra, hogy elcserélje szerszámokra. Az új helyzet miatt azonban el kell halasztania az üzletet, előbb orvoshoz viszi a lányt, s csak aztán megy majd a piactérre.
Lefektették a sebesültet a vásznakra, majd a vörös hajú nő, mintha csak olvasott volna a szerzetes gondolataiban, így szólt:
- Ne menj a fővárosba, az a hely most nem biztonságos. A legközelebbi falu úgy félnapi járóföldre van innen, ha sietsz, még napnyugta előtt odaérhetsz. A felcser majd összevarrja a sebét, s ha eleget pihen, talán rendbe jön.

Levette a lány fejéről a sisakot, majd apró zöld kezét a forró homlokra helyezve suttogta:
- Nem halhatsz meg. Az életemet kockáztattam érted kint a csatatéren, az utolsó pillanatban ragadtalak el a lovak patái alól… Neked élned kell, hallod?...
A szerzetesnek rengeteg kérdése lett volna az Istennőhöz, de már csak egyvalamire volt idő.
- Áruld el a neved, hogy imádkozhassak majd hozzád – kérte.
- A nevem Anouk – mondta amaz, majd megköszönte a segítségét, fizetségképpen egy teli italosüveget nyomott a szerzetes kezébe, és köddé vált.
-Anouk? Bocsáss meg, de minek az istennője vagy? - a szerzetes tűnődve megvakarta a halántékát, majd megrántotta a vállát. Erre most nincs idő! Az istennő szerint a lány haldoklik. Igyekeznie kell, ha meg akarja menteni. Előreloholt és visszamászott a bakra, kortyolt egy nagyot az üvegből, majd sietve útnak indította a lovat.
Anouk, a tündérmanó ismét láthatatlanná válva állt az úton, és figyelte a távolodó kocsit.
- Hát nem ismersz? - sóhajtotta. - Én vagyok a Balszerencse Istennője...
Azzal megperdült láthatatlan sarkain, és a főváros felé vette útját.