Novellák - 141.oldal

Szóval van ez az Obita, olyasmi lehet, mint a kedvesem, illetve a volt kedvesem, az én volt szívem. Eladtam másnak, letétbe helyeztem, most fáradtnak érzem magam hozzá - a fiú még mindig csak ül - és közben az idő telik. Segítek a boldogságában, de közben csak bántom magam. És ezzel természetesen őt is, mert még talán szeret - mint ember. Engem a belső miatt szeressenek - szakadna ki magamból a kiáltás, de elcsuklik könnyeim között.

Melleik szint egyvonalban voltak, látta, ahogy mellkasa lassan emelkedik, majd süllyed.
Alig kéne kinyújtania a kezét, s máris megérinthetné azt a selymes bőrt a nyakán.
Vagy domborodó melleket, melyekre ráfeszült a ruganyos anyagból készült táncruha…
Úgy tetszett neki, mintha tanára kérdőn nézne rá.
„Igen”- száraz nehéz nyelve végül is megmozdult...

Van egy rossz szokásom pár éve. Egyszerűen nem vagyok barátnő nélkül néhány hétnél tovább. Ez önmagában nem is rossz szokás, de a legtöbb kapcsolatom elég rövid, és sokszor gyökerezik kétes talajban. Például a bulikon összeszedett kapcsolatok. De azért vannak jól sikerült kapcsolataim is, amikor több hónapig vagyunk egymással egy-egy lánnyal, de sajnos nem ez a jellemző, bár nem szeretem a változatosságot...

- Mindenki a földre, bankrablás! – majd hangos lövésektől zengett a terem. Egy-két ember feljajdulva csuklott össze. A rablók mind símaszkot viseltek. Telefonon hívták a rendőrséget, és elmondták követeléseiket. A beszélgetés azt a nem elhanyagolható információt is tartalmazta, hogy ha nem teljesítik követeléseiket, tíz percenként tarkón lőnek egy embert. Úgy tűnt komolyan is gondolják. Kiválasztottak néhány embert, és sorban letérdeltették őket a fogadóterem padlójára. Az egyik rabló...

Nem akarta már megérteni. Fel akart menni az apjához, felmenni, és megnyugodni hogy minden rendben, mégis ismerik őt, mégis létezik. Felrohant a lépcsőn. Emlékezetből tudta, hol van apja irodája. Ahogy felért így nyugtatta magát. Semmi baj, itt van, majd ő megmondja, hogy létezem, majd megmondja, hogy ismer. Tenyerén érezte már a kilincs hidegét, mikor eszébe ötlött: és ha mégsem? Ha mégsem létezik senki emlékeiben? Benyitott az irodába. Apja felnézett asztala mögül.
- Segíthetek...

A doboz felé nyúlt, lepattintotta a fedelét. Két szem tabletta volt benne. Kiejtette őket a tenyerébe. "Mint egy szempár. A halál szemei."
Tudta mit kellene tennie, de nem mozdult a karja. És nem a betegségtől. A pohárra pillantott. Tartalmán tükröződött az égő képe. Hirtelen bátorság öntötte el. Szájába kapta a két szemet. Gyorsan a víz felé kapott. Szinte döntötte magába az élet utolsó cseppjeit...

A nap nemsoká felkel. Milyen más most egy napkelte, azokhoz a régi időkhöz képest! Most még jó pár percet kell várni, hiszen hatalmas épületek takarják el, bármennyire is próbálkozik beteríteni fényével a mocskos utcákat. Néhány sikátor még így is hideg, nyirkos, bűnözőknek való hely. Régen az ember kilépett a háza ajtaján, és már csodálhatta a gyönyörű látványt.
Gyönyörű? Persze, én mondom, hogy gyönyörű, amikor már réges-rég nem láttam napfelkeltét. Leszámítva a tévében, moziban...

Bálint halványan elmosolyodott - vagyis inkább csak összerántotta az arcizmait -, hogy jelezze, tényleg minden rendben. Liza még várt egy darabig, aztán kiment. Magára hagyta a fiát a szobájában, a börtönében, a saját kis világában. Nem zárta be az ajtót, elindult lefelé a lépcsőn...

Az ajtó kinyílt. Egy homályos alak állt kint.
- Már vártam. - szólt a nő, anélkül, hogy tudná, kihez beszél.
- Tudom. Mindent tudok magáról.
- Akkor azt is tudja, hogy nem számítottam rá, hogy...hogy ennyire hirtelen.
- Senki sem számít rá. Bárki, bármit mond is, senki nem tudhatja előre. Soha...

- Ki vagy te? Ki vagy te ott a tükör másik oldalán? - kérdem, de nem érkezik felelet, hiába várom. Lehet, hogy ő nem is tudja a választ, lehet, hogy a válasz itt lakik bennem, csak valahol nagyon mélyen...talán már soha nem is fogom megtalálni, már csak emlékezni fogok rá, hogy ki is voltam... régen! ...