Temetésen

Mindenki ott volt. A barátok, a régi és új családtagok, mindenki. Elöl az Apa, az Anya és a két fiatalabb fiú.
És Ő is ott volt. Mozdulatlanul, csendesen, sötétbe zárva. Az örök sötétségbe. A közeli gesztenyefáról egy megsárgult levél szállingózva ereszkedett le a szél nélküli csendben, s megpihent a koporsón. Leengedték. A föld dobogása bántóan törte meg a halál csöndjét. Valahonnan egy holló károgott fel, s a gyülekezetből halk zokogás hallatszott.
A lány nem ment oda. Ő nem mehetett oda. Egy távolabbi ős-öreg fának támaszkodva várt. Szemét a semmibe mélyesztve állt hosszú fekete kabátjában, kezében egyetlen szál vörös rózsa lógott. Arcán nem tükröződtek érzései. Szőke tincsei rakoncátlanul hullottak a vállára, takarva ezzel a lány arcát.

A temetésnek vége lett, s a gyászolók elindultak a kijárat felé, otthagyták a sírt és a lányt. Legutoljára az Apa, és az idősebbik fiú indult el. A közelben nem maradt más, csak a lány, és körülötte a néma temető.
Ekkor, mint aki álmából ébredt, megmozdult a lány. Fejét lehajtva, a sárga levelekben gázolva odament a sírhoz. Felemelte a fejét, s ránézett a keresztben elhelyezett apró képre. Szemei zavarossá váltak, hirtelen térdre rogyott. Vállai meggörnyedtek, háta rázkódni kezdett. Könnyei végigfolytak az arcán, s szőke fürtjei csapzottan a szemébe lógtak. Kezével a sír frissen hányt földjébe markolt, könnyei a kezére hulltak. Sokáig térdelt így. Siratta a fiút, kinek szívét soha nem nyerhette el. Siratta a vele odaveszett ifjúságának emlékét, azt az időt, amikor még volt remény. Siratta a szerelmet, amely erőt adott neki a hétköznapokban, és siratta önmagát, hisz ő jól tudta: ilyen bizonyosság csak egyszer van az életben. Neki ez is elveszett.

A fiú mást vett el, és a lány máshoz ment feleségül. Nem tehetett semmit, nem tehetett mást. Most pedig itt térdelt tehetetlenül, reménytvesztve, és azt kívánta, bárcsak utánamehetne. Felnézett a képre, és azt kérdezte: Miért? Gondolatai villámként cikáztak. A pillanat, amikor először meglátta, a pillanat amikor az a kis belső hang azt súgta Ő az! Ő az! Ettől kezdve a lány biztosan tudta a megváltoztathatatlan. Könnyei megállíthatatlanul mosták arcát. Volt mit elsírnia, hisz évek óta gyűjtötte a könnyeket. A lány erős volt, de ha nincs a fiú, nem tudta volna végigcsinálni. Azon ritka pillanatoknak élt egész életében, amikor láthatta Őt. pillanatról pillanatra élt, várva a következő találkozást. Így ment ez éveken át. De a lány így is boldog volt, mert látta, hogy a kedves boldog, és ez neki elég volt. És most a lány ott térdelt összetörten, elhagyatva. Tudta, az élet játékát tovább kell játszania, nem maradhat itt örökre.

Hirtelen éles dudaszó hasított a levegőbe, felzavarva a temető csendjét. A lány még egyszer, utoljára ránézett a képre, bele a fiú szemébe. Már nem sírt. felállt, leporolta fekete kabátját, és kényszerítette magát, hogy elinduljon. Nem látta meg senki. Egyetlen jel, ami arra utalt, hogy ott volt, az a rózsaszál volt, amit otthagyott a síron, s amivel úgy érezte, otthagyta a szívét is. A lány beült a kocsiba a férje mellé. A férfi semmit sem vett észre. Mit sem sejtve akkor is a napi problémákon rágódott, és közben beindította a motort. Nem vette észre, hogy a mellette ülő nő már nem ugyan az aki volt, hisz, a nő álcája tökéletes volt.
Elindultak, és a lány tudta, a lelke még mindig ott térdel földbe markolt kézzel a sír mellett, és ott is marad örökre.