Egyéb történetek - 102.oldal

A város egyik szegény negyedében, ahol a mocsok, a patkányok és az éhezés a mindennapos élet velejárója volt, egy spanyol donna éppen a gyermeke világra jövetelét szenvedte el. Átkozta a világot, hogy ilyen körülmények között kell szülnie. Végül sikerült életet adnia egy lány gyereknek. A legtisztább és legkényelmesebb körülményt nyújtotta a férje a kis családnak. Habár ez nem volt több egy francia ágynál, egy párnánál és három vékonyka pokrócnál...

Keleti pályaudvar álmában keservesen nyöszörög, az óra elüti az éjfélt. Hét utas vár a szoborrámerevítő hideg éjszakán. Az utolsó járat késik. A hét utas mind különös figura. A gépi síri hangú mérnök, aki túlélt egy gégerákot, most a fejében lelkendezik egy újabb tumor. Fiatal suhanc, aki egy mesebeli disznóval ment kincset lelni és már nem tér haza...

Gyerek vagyok. Kicsi még az élet dolgaihoz, de már láttam mi az a fájdalom, ami az élettel jár. Apukám, és Anyukám szerették egymást régen, azt hiszem, mivel én megszülettem. Vagy ez a két dolog nem függ össze? Igen én még kicsi vagyok, nem értem...

Csak egy átlagos nap volt. Amikor, megkaptam, a legszebb dolgot, amit csak lehetett, ajándékot, egy „fényképezőgépet”. Bár, volt egy hibája, hogy csak egyszer használhatós volt, azaz csak egyetlen egy „képet” lehet vele készíteni. De ez a „gép” akkor is nagyon fontos volt számomra, eszembe se volt elpazarolni, azt az egyetlen egy „képkockát”.
Keresek valamit…

Egy hatalmas szoborral álltam szemben. Az arcom elsápadt, könnyeim csak folytak és lerogytam a földre. Felnéztem nem hittem szemeimnek. Felálltam és körbe jártam a szobrot. Csak néztem, hogy jól látok e. Kérdezgettem magamtól: ez, hogy lehet? Ki készítette? Hol lehetek? Most álmodok? Ezt nem hiszem el...

Év elején történt, amikor még mindenki örül egy kicsit annak, hogy iskola van.
A fiúk annak, mert láthatják a lányokat, a lányok meg annak, hogy a fiúkat…
Engem persze - mint az lenni szokott - csakis egy fiú kötött le. Neve nem fontos.
Igen nagy érdeklődéssel figyeltem mozdulatait, beszédét, modorát. Nem volt különösebben szépfiú, s mint társnőim ezt gyakran kifejtették, irtó bunkó volt...

Fény. Homályos, elmosódott alakok a háttérben. Halvány narancssárgák. Pára. Látomások... És csak járkálok fel-alá. Ajtók. Mögöttük sötét levegőtlenség, ablaktalanság. És emberek. Én tudom, mit akarnak...

Robotkamerák cirkáltak az utcákon, bioletapogatókkal mérték be az embereket. Interzóna a földalatti vezérlőiben minden adatukat rögzítették, és azonnal kiértékelték. A virágárus standján a szemközti bolt kirakatából visszaverődve meglátta a Bíborrózsát...

Miért kísértesz még ennyi év után is? Egy villanás. Egy pillantás. Csak így mutatod magad. Egy hang, amely a tiédhez hasonlít. Szívdobbanás.
Szeretlek. Mondták már nekem. Én neked tartogattam...

Visszanézek. Most a napos ég a fekete, a mogorva múlt és én utazok az ismeretlen homályba. Hm. Egyre közelebb vagyok. Igen, már látom a társaimat. Micsoda? Hisz boldogak és jól érzik magukat. Örülnek. De minek? És hol vagyok? Ez egy hatalmas zöld színű hely. Ahogy körbe nézek, nem látok mást csak a barátaimat. Egyre jobban tetszik. Leérek sérülés nélkül. Semmi bajom. Sőt. Jobban vagyok, mint fent a magasba. Halkan még hallom a dalolászó madarakat. Megnyugtató. Lakásom lábánál lepihenek......