Változó csontok

Sakál üvölt némán
néhai hegyek ormán,
dalol a szél a fákon,
s ott lent látod
mi folyik.

Gyilkosság van készülőben,
s fent a magas kéklőben
sápadt a Hold is már,
megremegtette inát,
a vér folyik.

Hideg szél fú ártatlanul,
s belek lógnak konokul.
Nem akarnak helyükre térni,
nem akarnak újra élni.

Egy sikoly hallik az égben
félelmetes halálhörgésben,
utolsó szava ez egy haldoklónak,
utolsó kis szikrája a fénynek.

Ássa már a sírt, földet kerget
ásójával az őrült szerelmes elme,
kit önnön féltékenysége űz most, hajt,
nem hagyja nyugodni szerelme.

Munkáját befejezve ott hagyja az erdőt,
de a város sem tudja eltakarni vétkét,
a zaj sem tudja feledtetni a sikolyát,
semmilyen tekintet többé nem másé, csak övé.

Sápadt Hold ege alatt hallik a sikoly,
mely ereimben végig foly,
kék az ég, de látom a vért,
szél zúg, de nekem égi átok.
Nem látok! Nem látok!

Szél zúg, őrjítő robaj,
hangokat hord fülembe:
sikoly, hörgés, s egy sóhaj;
„nem hagylak soha el!”

Éj van, hideg éj,
üldözött sakál félj!
Nagy a harag szívében,
nem dühből ölt egészen.

Vöröslik az ég alja,
fel jő az ég ura,
széttekint a tájon,
hogy elborzadva várjon:
Tetteid súlyos büntetését,
kínzó gyötrelmed,
szerelmed elvesztését,
a soha vissza nem térő érzéseid.

Félj, eb adta, félj!
Fuss, de bárhova fuss kezem mindég elér!
A lány örök sikolya az éterben,
a vér látványa tenyeredben,
alakjának kísértő szelleme az éjben
folyton követ, s hová út sem vezet
ott is követ!

Ha bevallod bűnöd, talán megmenekülhet,
a lány lelke talán megnyugodhat.
Hantold el testét, s temesd szeretettel.
Engedd el őt! Engedd el!
S utána halj békével!

2006. 01. 05. Sylvixinae