Valóságnak tűnő hasonmás

Félve haladok az utamon,
Túllépve a régi nyomokon,
Melyeket ott hagytam a múltamban,
S melyekben sokszor magamat elhagytam.

Egyszer talán az eső elmossa,
S a szél magával sodorja,
Hogy soha többé ne kelljen lelkemnek fájni,
S hogy örökké ne kelljen egyhelyben állni.

Félek, mert mindig visszatér a rossz,
Soha sem hagy nyugodni a gonosz,
A múltam, amely darabokra tépett,
Még mindig fáj, s örökké éget.

Rossz félni attól amiben élek,
Nehéz élni azzal amitől félek,
Nehéz elhinnem, hogy lehet más,
S hogy ez nem egy valóságnak tűnő hasonmás.