Valami megszakadt (utolsó versem)

Régi idők alagútján néz vissza szemem,
s ahogy moccanó vadász rezzen a lesen,
s nézi csendben a fák közt surranó vadat,
szemem előtt múltam is így szalad
keresztül emlékeken, s romos házakon,
miket lelkem épített. Nyomában fájdalom:

tompa, lüktető... de íja már nem sebez.
Sorsom vállán kiürült a bőrtegez,
s az örömmel együtt elveszett a tompa kín,
mit egykor formába zárt néhány kósza rím.
Ellobbant a szenvedély, s egy halvány mosoly
- mint megsárgult, ósdi könyvlapok - oly

élettelenül csüng ajkam kihűlt peremén.
Eltévedtem, s tudom: a kiutat nem lelem én
meg már soha; e nyirkos verem új otthonom.
Igaz: néma itt minden kósza árny, s korom
sötétségű egyaránt a nappal, s az éjszaka,
és mégis: kielégítetlen vágyak szép szava

nem csábít többé élni, hogy aztán nevetve
bevallja, minden csak tréfa volt. Szeretve
én sosem voltam, s tudom: nem is leszek,
de gyémánt könny szememből nem pereg
már, hogy megsirassa elvérzett álmaim.
Elraktam sokat próbált angyal szárnyaim

egy kopott szekrény poklának mélyére,
s visszaszállok hallgatásom puha éjébe.
Mert sem rím, sem metafora nem segít,
ha az élet szent fáklyatüze nem hevít
többé, s a sok papírra vetett, hiábavaló szó
csak a kazánba begyújtani lesz jó.