Vágyódás...

Az ég ködösen néz le rám... és valahogy most szótlan. Minden semmilyen körülöttem... nincs válasz. A fák is sejtelmesen susognak bele sz éjszakába... a lelkembe. Fáj a gondolat... fáj, hogy érzek. Miért is van a születés? Miért is van egyáltalán valami? Egyedül vagyok a gondolataim káoszában... az őrületben. Hiába hívom Őt, kire már évek óta vágyok, s talán most mégjobban, mint valaha... hiába. Pedig tudja, hogy várom, tudja, hogy szeretném...az érintését, kínoz... mint minden, körülöttem a szférában. Aludni szeretnék... úgy mint azok, kik sosem vannak ébren... de álmatlan vagyok. Gyenge ahhoz, hogy elaludjak. Így csak fulldoklok könnyeim tengerében...a magányom karjában. Ez a sorsom... ezért kellett felsírnom egyszer régen. De többé, ha egyáltalán van ilyen, nem fogok...mert voltam, vagyok és a jövő idő meghalt. De lehet, hogy sosem volt...csak illúzió...az egész.