Utolsó tánc

Némán keringnek az éles, sötét árnyak,
A törékeny fövenyen áldozván a táncnak,
Annak gyenge szálait szerteszéjjel törik,
Csillogó darabjai a szelíd folyót töltik.

Folyót mely messze dühöngve zúg alá,
S ontja lágy vérétől kellemetes dalát,
Melyet némán hallgat túlpartján egy halász,
Ki elveszi kis gyáva halainak szavát.

S az, terméketlen éri nyüzsgő tónak partját,
Üres néma vízzel holttá téve aztán,
Mit a fény oly nehezen alkotott,
E törékeny táj napja bealkonyodott.

Törve, tépve ontja el színével,
Nem kímélve erős bőséges hegységnek,
Minden résben, hol hajdan víg élet lakozott,
Most sötét űr tölti ki, zárva az ablakok.

Pár béna méhnek rajai még zúgnak,
Táplálék után keresvén az útra,
De tudván céljaik felesleggé váltak,
Önként szálltak alá a rettenetes árnak.

S miután az utolsó fűszál fénye is kialudt,
A sötétben az árnyak könnye kicsordul,
S e világ teremtőjét sírként fedi el,
Egyszerű vas-koporsó, rajta semmi jel.