Unalom

A csend koppanása a falakon,
mint erőltetett, fájó nyugalom
diszharmóniát kelt ott belül,
hol a gondolatok földje terül.
Mint határok nélkül lebegő test,
mit komoran sötétlő egére fest
a kétségbeesés őrült istene;
nincs semmi, mi felém intene,
és célt adna e langy letargiában,
korlát lenne egy elveszett mában.
A tavasz örömeit undorral nézem,
a napfényt bőrömön nem is érzem,
csak mint kihűlt test, tépelődöm,
vajon hová tűnt lelkem e délelőttön.
Meghalt tán, csak nem vettem észre,
tovaszállt rég egy kozmikus fénybe,
egyedül engem hagyott hátra árván,
a Közöny földjén végzetemre várván.