Új szenvedés kezdete

Szíved sebei felszakadnak újra
És könnyes szemmel gondolsz a múltra.
Már mennyi ilyenen keresztülmentél,
S most kezdődik ismét, nem menekülhettél.

Egyik percről a másikra változott meg minden,
De már nem tündököl a világ rózsaszínben.
Elhalkul minden, csak a bizsergés marad,
Az érzés, mikor szíved romjain új rózsa fakad.

Bizonytalanul nő, tétován és búsan,
Ha nem öntözik, ez is elhervad gyorsan.
Tovább él, viszont szenved és vérzik,
S mások ezt a kínt látják, de nem érzik.

Ez még csak a kezdet, ennél rosszabb lesz,
Majd ha keserűen, de tiszta szívből szeretsz.
Nem az eszed hajt, hanem a szíved mostantól,
S mikor ez megtörténik, elvesztél onnantól.

Rajta kívül képtelen vagy mással foglalkozni,
Józanságod oda, már nem tudsz gondolkozni.
Az utóbbi időben ő lett minden vágyad,
De tudod, sokkal jobbat érdemel nálad.

Az utolsó reményt már rég eltemetted,
S csak e vers árulja el, hogy valaha szeretted.
Még alig ismerted, de többet jelentett, mint bárki,
Mindennapos dolog érte téged sírni látni.

Mert ő már nem jön el, a tiéd sosem lehet,
Már nem süt ki többé a nap a fellegek felett.
A reménysugár, mit őriztél, kihunyt régen,
És a csillagok sem ragyognak már úgy az égen.

Egy perc is elég ahhoz, hogy valakit megszeressél,
De egy élet is kevés, hogy aztán elfelejtsél.
Minden álmod csak róla szólna,
S azt kívánod, bár sose találkoztatok volna.

Mikor a tiéd lehetett volna, nevetve azt mondtad:
"Nekem nem kell, majd találok jobbat!"
Nem tudhattad előre, de jól ráfizettél,
Migint akibe nem kellett volna, beleszerettél.

A fájó gondolat pedig szétfeszít legbelül,
Hogy leghőbb vágyad most sem teljesül.
Lehetetlennek tűnik, de túl kell ezt is élned,
És a semmiből kell majd ismét továbblépned.