Új kor hajnalán

Elvágyunk messze, távol idegenbe,
Hol sosem jártunk azelőtt, de szívünk odahúz.
Ismerjük az utat, bár nem tudjuk merre,
Viszont ott a remény új szobrot koszorúz.

Bizonytalan minden, s talán egyoldalú,
De szívünk a gonosz elöl menekül,
Elbújni oda, hol nincs több tanú,
Hol ugyanolyan már nem ő van egyedül.

Együtt erősödni és felvenni a harcot,
Mert a fény erősebb, mint az árnyék.
De látnom kell előtte azt a kedves arcot,
Hisz törött szárnnyal hiába is szállnék.

Mi vagyunk, akikben él az ősi láng,
A többiekben már minden por és hamu.
Letűnt idők nyomán pusztul a világ,
Akár egy fekélyes, haldokló falu.

Mintha a két rész egy egészet alkotna,
Hisz mindkettőnkben oly sok a közös,
Mintha belsőd elém tükröt tartana,
Egy új világ trónján két örökös.