Tűz láng

Karácsony szentestéjén, pattogó tűz melegénél,
nézem az égő tűz perzselő lángját figyelem a lángoló fa pattogó hangját.
A tűz lángjában egy arcot látok megjelenni,
rám pillant aztán elkezd mosolyogni.

Csodálkozva nézem lángoló arcát,
szeretet teljes szemét, megértő mosolyát.
Hosszan belenézünk egymás szemébe,
míg azt nem érzem ,belelátunk egymás lelkébe.

Megkérdezném tőle, ő kicsoda,
de mielőtt meg tehetném, már hangzik is válasza
A most kivágott égő fa lelke vagyok én,
Lángoló tűz a lelked legmélyén.

Ekkor hírtelen mint ha tűzben érezném magamat,
a tűz lángjai beborítanák az arcomat.
Elfog a félelem hogy mi lesz most velem,
itt égek meg élve elevenen.

De ekkor egy hang megszólal bennem,
és már tudom nincs mitől félnem.
„Te és én egy láng vagyunk
most érezheted miként egyként lobogunk.

Így van ez mióta a világ világ, mindennel és mindenkivel,
de az ember nem akar egy lenni semmivel és senkivel.
Megtagadta önmagában az élet tüzét,
elfeledve az igaz örömét.

Egyedül érzi magát másoktól elzártan,
az életet így éli le holtáig magányában.
Pedig az élet egy csodálatos varázs,
lobbanásra váró izzó parázs.