Történetünket kőtáblákba vésed

Történetünket kőtáblákba vésed.
Szerelmet talált bennem a létezésed.
A semmi közepén sétálok veled.
Kézen fogva nézzük a végtelen teret.
Bekötött szemű embereket látunk,
kacagva, ordítva bolyonganak.
Egyikük leveszi a szemfödelet,
Körülnéz, s lezuhan a mélybe…
Látom az arcodon a szomorúságot,
S kezedben egy fekete sálat,
Mi eddig az én szememen volt.
Villámként csap belém a felismerés.
- Biztosan mindjárt én is leesek -
Görcsösen szorítom meg a kezed.
Szemeidbe nézek, s érzem a belőle áradó
Nyugalmat, s meleget.
Kezem elernyed, s te átadsz nekem két kőtáblát.