Ti csak nevetni láttok

Könnyeimet törlöm, de ti csak nevetni láttok
ismerősök, rokonok, kedves ál-barátok.
Komédiás vagyok. Bohóca a világnak,
s játszok egy szerepet, játszok szépet, másnak,
és játszok a lelkemmel, ki tudja meddig bírom,
hogy nappal tettetem, éjszakánként sírok.
Közületek csak tudta ki vagyok.
Csak egy látta, amit én, csak egy tudta a fájdalom
bennem rejlő nagyságát.

Hitte, mit sokan nem, hogy a festék alatt lapul
egy lány, s bár hangja egyre halkul,
szívében mégis száz meg száz kérdés,
mint cseppek az esőben, mind megannyi kérdés.
Hiába. Ő is becsapott és darabokra tépett
minden egyes álmot, minden szép emléket
a porba tiport.

Színház volt minden és ő néző volt benne.
Ha játékom rossz volt, azt csúnyán megvetette.
Kamatostul kérte az elpocsékolt árat,
most már terembe megy, s játszat megint mással.
De nem omolhatok össze, az élet nem áll meg,
a bohócállarcom megint fölveszem.
Jókedvre derítek majd minden egyes arcot,
tán nem gondolok arra, hogy vesztettem sok harcot.
De gondolj néha rám, bár festve a mosoly arcomon,
testem meggyötörve van túl megannyi kudarcon.

Legbelül sírok, de ti csak nevetni láttok,
kedvesek, mostohák, régi ál-barátok,
mert komédiás vagyok, bohóca a világnak,
s játszok újra egy szerepet. Játszok szépet, másnak.