Téli temetőben....

...hófehér halmok, friss hóval
betakart sírok közt sétálok,
hol kedves halottainknak
üzennek, gyémántba fagyott,
koszorúkba kötött virágok,
nehéz most a szívnek,
a lábak erőtlenül lépnek.
Édesanyát temetünk, legjobb
barátom könnyei hullnak,
lelkében az ő szavai szólnak,
szemében még ott ég,
mosolyog rá az arca,
pár perc csak az egész,
- de vége - a sírhalmot,
már tengernyi virág takarja.
Itt már nem vigyázhat rá többé,
nem melegíti ölelő karja,
emlék lesz minden,
a seb most mély, csak a
múló idő enyhíthet rajta.


- - . - -

Csendben lépkedek tovább,
megyek, megkeresem életem
Őrangyalát,
ki még most is, ma is,
vigyázza sorsomat,
mikor kérem válaszol,
velem van,
hallja a hangomat,
fogja a kezem,
ha vele beszélhetek,
mindig könnyebb lesz
a szívem.
Nagyanyám Ő,
a legkedvesebb,
igazi, őszhajú Tündér,
tőle csak szépet és jót kaptam,
soha nem éreztem, hogy
magamra maradtam.
Édes nénémmel nyugszanak
ketten, hol vidáman,
hol szigorúan, őrködnek
felettem.
A síron borostyánnal
szőtt sátor,
hófehér gyöngyök hullanak
minden levélről, minden ágról,
vele könnyeim vegyülnek,
megfagynak rögtön, s belőlük
lesznek, csillámló gyémántcseppek.
Kezem összekulcsolom, ajkam
imát mond - soha nem kérte -
s csak az fáj nagyon,
hogy amit kaptam,
nem adhatom vissza,
nem lehetek jó hozzá,
nem tehetek érte.
Mégis, mikor elhagyom e
csöndes, békés helyet,
- miután elmondtam bánatom -
érzem ott legbelül, hogy
hallott, hogy megértett.
Magam előtt látom, és tudom,
válaszul küld egy
apró reménysugarat,
hogy a szívemben,
mint mindig, most is,
velem maradt.

carie7
2005.01.16.