Szivem, e magányos...

Hát itt vagyok; eljöttem újra.
Nem térhetek én még nyugovóra,
Alaktalan kín lakik szivemben,
És nem fog engedni soha,
Mégis eljöttem, bár mostoha
A lelkem alatt rejtező lepel.

Itt leszek, hiszem, még pár évet,
Hogy megcsodálhassak minden szépet,
S rozoga hídon állva higgyek,
És imádkozzak az éghez,
Szólni hadd bírjak az egészhez:
Így lecsorog szivemről a bánat.

És itt maradok nektek, halkan,
Bár hunyorg hű szemekkel fogatlan
Homály, simítja az elmulás szép
Szőnyegét, min lépkedem csak,
Felém néznek beteg sugarak,
De nem bánom: hát hallgatok - tovább.

A hold is súg nekem; a nap is.
A felleg felettem vidáman hisz
El gyönggyel felaggatott meséket,
És én is hiszek valamit,
Mi sokszor búg fülembe annyit:
Zord világ, be szép vagy még így nekem...

Mit szóljak most hozzád, szerelmes
És már felettébb könyörületes
Szivem? Csak annyit suttog el a szél,
Miként cibál drótkötélen
A bánat és szenvedés télen,
S miként akarsz meghalni itt benn!

Megérteni ki fog téged itt?
Míg a megannyi kincs rángatott, vitt
El az álomvölgyek mezejére,
Zavart vizü tavon úszkál
Csónakunk, s rajtunk poroszkál
Egy fáradt énekű dalnok vágya.

Hát hű szivem, aludj szépen csak,
Vigyáznak rád a meleg sugarak,
Fölötted őrköd az égi szempár.
Halld! Köröttünk csend lett, olyan
Csend, mely ringat fokozatosan
Hogy álomban találkozzam veled.

Most már búcsúra hajtom fejem,
Hullámzik lágyan álom-tengerem,
És lassan fakul a köd, a homály,
Míg bóbiskol minden csillag,
És feléd száll már minden illat.
Majd elalszol bennem - negédesen.