Szerelem az ördöggel

Emlékszel-e még rám
Hatalmas úr
Pajkos játékunkra
Bukott angyal te
Mennydörgés sötét démona

A virág ruhájába bújtál
Selymes hajaddá lett
A korhadt gyökér
Zaklatott szerelmünk sárba
Tiport oly sok tiszta szemet
De léptünk tovább léptünk
Földre hol azúr csorgott
És zöldszín vízbe
Atlantisz oszlopánál

Úgy hittem szíved az én szívem
Szép arc mintegy győzve test fölött
Sivatagot jártunk érintetlen eget
Mocskunkat szűz hóba loptuk
Kulacsod az örökkévalóság
Negédes borával telt
Én nyeltem s maró lázban
Vártam éjfélt mely
Mindig mámorban ázott
Gyönyörben fürdette lelkünk

Szemed villanását nem láthattam
Csak őszinte bájaid
Kitárultál tőled függött
Nappalom
Táncoltunk míg az óra forgott
S pörögtek világok

Ha testünk villám verte
Vagy bolygók űztek a csillagokhoz
Karomban pihegtél s karodban én

De állj

A galaxis furcsán megnyúlt
Míg szemedben valami
Moccant

„Soha! Ne fedd föl e arcot!
Maszkja szent, ő halálom,
Üdvösségem, a boldogtalanság!
De a kígyó már éledt
Férgek árja bőre alatt
Az erdő kövei egy dörgés
Kinyílt egy ajtó
Szél fújt s a meztelen lány
Bőréből kibújt
A kéklő nyár csápjai
Rémálmaikkal körbefontak

A Sátán elém állt kelyhével:
„Igyunk örök szerelmünkre!
Koccintsunk azzal, ami a legbecsesebb:
A vér! Fogd hát e kést!”

Feléjenyúltam
- dörgő hang szólt -
felnéztem

S futottam