Szárnycsapások

Büntetlen előélet a magzatburokban.
Lágyan keringőző, sakkmintás babakocsik.
Huncut babavigyor elveszve a fodrokban.
Fárasztó e hisztis közjáték, aludj már egy kicsit!

Szélvitézt markoló aprócska tenyerek,
Felettük villámlik a foghíjas káröröm,
Bal kéz kancsal papírsárkányt ereget,
Mi fantázia-lyukat fúr: át, a felhőövön.

Gondosan libbenő skótkockás szoknya,
Mihez ünnepkor fehér csipke ing dukál,
Csak néha sikerült szaggatnom rongyokra,
Hogy kúszott utánam, mint engedelmes uszály.

Szorgos diákmunka túlérett gyümölcse:
Illatos rohadt banánhéj a tanári asztalban.
Tanárnő kérem, a haragját ki NE rajtam töltse:
Én ott és akkor, - meg máskor is - épp máshol voltam.

Számtanon csillogó két okos szemem
Mik Napnak, s Holdnak méltó testvérei.
Imára nyílt pupillám hiába rebesgetem,
Ha az ész a megoldást mégsem ötli ki…

De jöhetett bármilyen torok-szoros helyzet
Előző éltemben is, mint büszke harcos - debütáltam.
Nyelvem alól sziporkázó magyarázat soká nem késett.
Csak épp sosem hittem igazán a lélekvándorlásban…

Voltam én vénák általi díjnyertes Picasso,
S bicsakló bokájú béna balett táncos.
A kézilabdában balos öngól osztó,
S húrok közt csápoló, eltökélt gitáros…

Délcegen vonult hadba a széles Rómeó sereg.
Mibe talán még nem is csúszott nagy hiba.
Kár: hogy hiába a csók-mámoros fergeteg,
Mindig maradtam én: a magányos Júlia.

De a csapatok egetverő ostromba kezdtek,
Csoda: már jóval a véres kard híre előtt.
Szívbástyákat bombáztak, lélekfalat törtek,
S éljeneztek, mert a harmatgyönge vár ledőlt.

Ekkor tájt vált nagy kedvenccé a történelem:
Kínai császárok, s Gizai piramisok.
Ekkor már rég nem érdekelt a jelen,
De megmozgattak a múltbéli ok-okozatok.

Abban az évben zimankós tél jött.
Így beújult hóláncom – tán már le sem veszem,
Hogy hódara, jégcsap, s harapnivaló köd
Ellen így növeljem a biztonságérzetem.

Sajnos ezzel adódtak furcsa körülmények.
Sajnos intravénás táplálásra szorultam.
Sajnos így nem kaphattam más étket:
Csak pudingot, meg levest, mit foggal bírtam.

Ekkor csaptam fel hírhedt szakácsnak!
Mint a konyha dicsfényben úszó éke.
Egyéni ihletésű puncspudingomat
Még egy gyomoredzett kutya sem kérte…

Na igen! A honfitárs állatbarát!
Mert valljuk be, közéjük tartozom.
Szerettem én már kutyát, lovat, macskát…
Szemem mégis megpihent az aranyhalon.

Lelkes lelki társam, pikkelyes barátom,
Te, ki sosem szakítottál engem félbe.
De mégis hol tartod Három kívánságom?
Kegyes protekciód nélkül hogyan érjek révbe?

Nézzük csak. Elég dramatikusan fest az életem.
Ínyenc vagyok. S nem száraz mosolyra szomjazom.
Egyet neki, egyet Neked… De mi jut így nekem?
Néhány sor gyerekrím egy ázott füzetlapon?

A citromos tea tán ma sem ugyanaz,
Mint a virsli főzővize; hiába is tűnik úgy.
Egykor együtt voltunk, mégsem vagyunk egy halmaz!
Mert elárultál, pedig nagyon szerettelek amúgy.

De tegyük fel, hogy évente gyarapodom keveset.
Mert hát KULCS fontosságú az előrehaladás…
De akkor hol a zár, az ajtó? Mi az, mi oda vezet?
Mert csak falakat látok itt, s nincs is semmi más!

Nem bővelkedem túl sok hiú erényben.
Inkább kétkedve búvok meg a tükrök mögött.
Bár én sem vagyok ugyanaz árnyékban, s fényben,
De mi maradok, ha a tükröm végül összetöröd?

S mi vagyok most? A semmi ágán csüngök én.
Nyújtózom, de még nem érem el a valamit.
Létezem? Vagy vagyok tán élettelen remény?
Lógok még egy kicsinyt, hátha a sors ezen is alakít.

S az életem? Sötét, üres mélygarázs,
Pedig a Nap úgy süt, hogy izzad is belé.
Vagy szürke leállósáv, fénye vesztett varázs,
Tán autóút, mi nem halad a város felé.

Mert itt lohol előttem életem idusa,
Az önbizalom bezzeg gyorsan párolog,
De segítségemre siet egy csipetnyi önirónia.
Végül is, ez egy nagyon becses dolog!

Elvégre ez szülte kecses szárnyapásaimat,
Melyek ereket futtatnak az űr hányta égre,
Láttatva a tényt: küzdenék, halljátok jajgatásomat?
De nem nekem való: átváltok inkább zuhanórepülésre!

(egy kis önéletrajz :D )

2009-02-9/10