Sivatagi merülés

Száraz a sivatag, sosem lesz már a régi,
Nem lesz míg szívemet a fájdalom tépi.
Örök szárazság, csak a kihalt táj,
Ez talán másnak is ugyanígy fáj.
Bár úgy érzem , hogy ez szinte lehetetlen,
Csak tudnám, hogy mért vagyok oly tehetetlen.
Egyedül bojongok a sivatagban,
Vándorolok csendben, egymagamban.
Hogy mi a célom, merre tartok,
Nem tudom meg, mert elnyelt a homok…
Csak a sötétet látom, nincs többé kiút,
Itt fogok feküdni, mert nincsen aki kihúz.
Egyvalaki van, ki segíthetne rajtam,
De ő messze jár már, meggondolatlan.
Az voltam, hisz elengedtem,
Kezét már nem melengettem,
Nem vigyáztam a szerelmünkre,
Szívem ezért tört most így össze,
Nem becsültem meg, mit kaptam tőle,
A sivatagi csónak elúszott örökre.
Tán még látom a vitorlát messze távol.
De mégsem!Csak délibáb. Szívem tovább gyászol...