Sátor

A Nap lámpa volt, az asztal pedig domb,
Fű sarjadt az ágyamon, virág volt párnán a gomb.
Szemembe tűzött a sugár, nem is láttam már senkit.
Titok volt, a fénybe hogyan kell sötétet csenni.
Aztán védőn beterít egy árny, szürke sáv fut át,
Rajtam és az űrön itt belül, rémület.
A világ küldött kémeket?
Varjúként károg az óra, futóhomok a perc,
De sátrat bont az új élet, virul a gomb-virág,
Mert bal karod árnya a sáv.
Takarót vonsz fölém, elveszed a kétségeimet.
Kifosztottál, tiéd ez mind, gátlás, rém és réveteg
Pillanatok, úgy jegyezd, ezt tőlem lopod.
Nem adtam volna, mert nem nézném, ahogy lapozod,
Emlékkönyvemet, amibe kővel véstek egykor, ceruza helyett,
Hazugok és gondatlanok.
Már a tiéd.
Az enyém sátor az ágyban, sötét takaró, ami alatt
Ketten fekszenek.
Te és valami más, boldogabb, sőt könnyedebb talán- én.
Védesz a fénytől, a sötétben megcsókolod a fülem, míg
A jövőnk alszik, a meleg párában szendereg.