Régveszett álmok

Szemeim, ezek a bús fényű csillagok,
Régveszett álmaim felé néznek,
S láncomat, mit rámtettek ezer éve,
Vonszolom egyre törött lámpásként,
De reményeim, eme szelid fények,
Nem súgják, hogy még létezem, vagyok,
És nem tudok hinni nektek sem, csobogó patakok.

Lelkem, e áttetsző ruha, rajtam libeg,
Míg fuvoláz mellemen a múltam,
És hozzá dalolnak szívem angyalai,
És a keserüség a karmester.
Régen napokon át értük zokogtam -
Most már hozzám csak a magány tipeg,
És rajta magam siratva fekete szalag fityeg.

Szivem, törött tükör, amibe ha nézek,
Téged látlak égi tekintettel,
Te dobogsz az ő helyén, és te fájsz nekem,
És csak te vezényeled a mélybe
Gondolataim: bennem így vesznek el,
S többé hiába keresgélek,
Meghalok égi szőnyegen, és most is érted élek.

Ha egyszer rálelsz síromra, eszedbe vésd,
Úgy haltam meg, hogy senki nem látott,
És csak úgy fájtál nekem, mint az alkonyat,
Csókot hintett reám a halál is,
És szívem sose látott szép világot,
Míg benne forgattál mámori kést,
Csak nézz egyszer égi szerelemmel s önmagad féltsd.