Régi mese

Ódon ige ez most, fiam,
Ám mégis el kell regéljem,
Hogy utoljára még halljam,
Hogy utoljára átéljem.

Régi korban, réges-régen,
Reggelt dícsérte kakasdal,
Fény ragyogott fenn az égen...
Akkor voltam én fiatal.

Mai napig nem felejtem
Minő szép volt akkor élni!
Nem én voltam az egyetlen,
Ki nem tanult meg soha félni!

Okunk bőven lett volna rá,
Hogy hitünket mind eldobjuk,
Könnyen váljunk mi is úrrá,
Hogy derekunk is meghajtsuk,

És gyáván legyek megtört vad,
Engedve minden kényszernek.
Emlékszem, rút volt az a nap,
Mikor minket is legyőztek.

.....................................................

Országunkért vívtunk harcot,
Égig rúgott a csatazaj
Az erdő szélén, hol hívott
Minden ifjút a veszett dal,

Mely arról szólt már akkor is,
Hogy élni csak hősként illik.
De azt kérte a hazánk is,
Tegyük meg, ha szakad-törik,

Ha vérünk bánja vagy létünk,
Ha elbukik minden fivér,
Ne engedje becsületünk,
Erő, mellyel ő fel nem ér

Erő, mely ezerszer nagyobb,
És százszorta sűrűbb nálunk
Míg miránk honni Nap ragyog
Csizmával tapodja hátunk.

Haljunk inkább veszett ügyért,
Ne éljünk átkos rabságban,
Védjük hazánk újra egyként
Mint sebzett vad a csapdában,

Százszor tébolyultan törve
Kétségbeesett erővel
A végső csepp vérig küzdve
Akár csorba fegyverekkel,

Akár már a tíz körmünkkel,
Vagy ha mást nem, hát harapva
A keshedt pogányt, és övvel
És két kézzel agyonfojtva

Őrült módra öljük meg mind!
És megtettük mi örömmel,
Tébolyultan öltük meg mind.
Bohó, fiatal fejemmel

Azt gondoltam, nincs semmi gond.
Azt gondoltam, szép az élet,
Aki huszár, az nem bolond,
És egy csata ha elveszett

Én hittem, hogy még nincs vége.
Vesztesként is győzők voltunk,
Reméltük, hogy jön a béke
És akkor nem lesz ennyi holtunk.

................................................................

Huszonhét nyarat ha láttam,
Amikor fogságba estem.
A török kötötte lábam,
Béklyóba zárta két kezem,

És elvitt, oh, messze elvitt
Magával. Börtönbe zártak,
Hogy ne lehessek én itt emitt,
Hogy én addig végig várjak,

Míg én hazámat rongy porrá
Nem őrli a sokszáz török.
Ide tettek sínylő rabbá,
Hogy nélkülem, velem is örök

Rabigát hajtsanak reánk.
Mindegy volt már, élek-e, vagy
Fogságban oszló csontszilánk
Vagyok csupán. Az a vad had,

Mely ide vetett csak várni
Már nélkülem is legyőzte
Szép Magyarhont. Határait
Sokszáz átkos török tépte

Cafattá. Nem tudom, már nem
Is sejtem, mikor mennek el.
Magyarországi Istenem!
Mikor jön a fény újra el?