Öröklét

Csend van. Jó így.
Ne törd meg a pillanatot!
Tudom. Bénít.
De ígérd, hogy élni hagyod.

Mert a szó most gyilkos.
Ne hagyd szökni hát.
Köztünk régóta nem kínos
E tétova némaság.

Maradj, maradj ott hát!
S ne jöjj közelebb.
Két lépés távolság.
Ne lásd: kezem remeg.

Puha, langyos tenyér.
S benne ismerős barázdák.
Mégis ellököm én.
Bár ujjaim a hiányát fázzák.

Félő, cinkos mosoly.
Ne dobd többé felém.
Mert benne ott lapul.
A dédelgetett rém.

Hogy képzelt árny vagy Te.
Jégbe zárt karcolat.
Lényed a némaság szülte,
S megölik őt a szavak.

De ez nem sors – kudarc!
Pont ilyennek álmodtalak.
A kedves fantázia – arc,
A homályból derengő alak.

Arcod komisz gödre.
Ez csak a tiéd.
Szemedben örökre,
Egy percig maradok még.


Zuhanás. Zuhanunk
A múló öröklétben.
Parázslunk, olvadunk
Egymás csók ízében.



S a búcsú egyre közeleg.
A perc lüktetve fut tova.
Nem! Nincsenek könnycseppek!
Csak Te képzeled oda.

Most engedj! Kérlek, engedd
El már a kezem.
Ne szólj. S ne kívánd azt,
Hogy jobb legyen.

Nem kell, többé nem kell
A hazug, derűs kacaj.
Menj már, kérlek, menj el!
Vedd úgy, hogy nincs semmi baj.

S én nem nézek Utánad.
Bár tudod, hogy mégis.
S hol megveted lábad.
Oda lépek én is.

Futok, futok, futok.
De igyekvő lábnyomodra
A szél söpör homokot.
Akár egy ócska álomra…

2009-02-05/6