Oázis

A vízesésnél, a csipkefolyó húrjain dallam csendül.
Csapongó agyam nyitott minden ingerére, mely az éj ajkán hentereg,
vagy a könnyű hegyek zsivajos dalaira. Drágakő koccan a tathoz, mag az óceán puhán forgat, és kihány a kastély szobrainál.
Az ernyő lebomlik az égről; a város feldúlja színeit.
Útra kelek a hullám cserző illatával, úgy érek a sivatagba, hátamban a fehér nappal.
Lángoló pálmákat látsz majd – trilláz a hattyú. – Kék forrásvíz,
acélhomok, ami tetszik…
Lám, a fények! Vigyáznom kell a kincseimre. A lombokról leolvad a
pára, benzol illata terjeng a szélben. Rám települnek a holdfényes
rakpartok. Sötétzöld tekintetem a sivatagba árad, s ott koponya
vigyorog, akár egy léggömb.
Ó, fehérség! Villansz, álmod száműzött bölcső.
És a jövő? A hideglelős szűzhavak?
Az éjszakában nyúlok most el, zokogva mint egy fúria.