Nyugat (versikék)

Karinthy sírjánál:
Itt nyugszik, ki éltében nem nyugodott
Kivel egy ország kacagott
Humorát nyögték a nagyok
Megmutatta: Így irtatok.
Megalkotta az élcet, a fricskát
S csak a humorban nem ismerte a tréfát
Nyugodj hát mester odafenn a Mennyben
Hisz örökké élsz a nevetésben, és a szívekben

Társaság:
Kérdés, kinek írjak sírfeliratot
Hisz ők mind mind nagyok
Lelkük megmutatta az irányt
Távozásuk űrt hagyott, s hiányt
Most már a föld lett szűk otthonuk
S odafenn a Mennyben szól daluk
Fáklyájuk mégis a szívünkben ég
Mutatva merre a fény, a remény

Nyugat:
Kis folyóirat, pár száz olvasó
Néhány papírra vetett szó
Ez volt minden, s ez oly kevés
Mégis hivalkodó, és merész
Ez volt egykoron a Nyugat
Mely most is irányt mutat
S bár már nem száll a szó
Hallgat a toll, meghalt az író
De még most is jő az üzenet
Mutatva az utat, a jelet
Adózzunk hát némán emlékének
E feledhetetlen örök műnek

A költő fejfájára:
Meghalt a költő, megülték a gyászt
A penna elhagyatva, csendben vár
Csak a feledés ír üres sorokat
Zörgő levélként pusztuló csontokat

Hajdan vígan szólt az ének
A jövőben szárnyaló remények
Tisztán csengett a rím
Nem törve meg semmin

Óvón védte lelkét ki álmodta
De a sors most elsodorta
Elszállt tőlünk mint kimondott gondolat
S bezárultak búsan a verses oldalak

A költők:
A költők bohók, bolondok
hisz fejükben csapongó gondolatok
néha őrült, szomorú, vagy vidám
elemészti magát az élet viharán
s bár belőle fakadnak a szavak
néha másokról dalolnak
s néha ezért erősek az indulatok
mert a költők bohók bolondok