Noch in derselben Nacht

Még az éjjel elmegyek, de nem tudom, hová kéne,
Csak azt tudom, hogy hív a messzeség,
Ki kéne menni a kihalt térre,
És újra átélni, mi elment rég.

Még az éjjel levedlem bőrömet, és esőt hívok,
Hadd ázzon uccán sokáig fejem,
S majd véres háborút kiáltok
Mikor ver a sors, az istentelen.

Még az éjjel elfekszem az utcának nedves kövén,
És bűnről, bocsánatról álmodom,
És arról, hogy halkan meghalok én,
Míg vígabb életre várakozom.

Még az éjjel elmegyek, de nem tudom, merre menjek,
Minden sáros melódia nekem,
Nem tudom még, mit, s hol keressek,
Csak azt tudom, hogy még ezt szeretem.

Ezt szeretem: a tudatlan létet, szenvedő szivem,
S térdepelni szép boldogságon.
Várom, hogy a bűn távolba vigyen,
S megpihenjék a síri ágyon.

Még az éjjel meghalok kint a téren, és elmegyek,
Koporsóba, a föld alá ásnak,
Tovatűnnek nyarak, őszök, telek,
Búmat adják egy szép ibolyának.

Még az éjjel síri ágyba fekszem, és ringat a csend,
Fönn a fülemüle, kürtöl az ég,
Felettem föld dübörög, és úgy reng
Mint halál, mi elvitt, a messzeség!

Még az éjjel enyészet leszek: tudatlan, ó, be szép,
Ti harmatos, égi, földi csodák!
Én holt vagyok, kit elfeledtek rég...
Kit feledtek sáros melódiák!