Migrén

Nem mosolyogtál,
De komor arcod
Néha újra magam előtt látom
Tengerszemed elkísér
A szeles esős őszi éjszakákon.

Mint vad ló, és őrült lovas
Vágtatunk a mindenség sötét egén,
Én egy kicsit a tiéd vagyok,
Te egy kicsit az enyém.

Egymás mellett élünk,
Csendben megtűrve a másikat,
De mély a szakadék köztünk,
Nem építhetünk rá hidat.

Hát csak ülök, és nézem belül
A dacos, szomorkás arcot,
Együtt könnyebb lett volna
Megvívni a rengeteg harcot...

Látlak, de képed széttöri
A téboly tűhegyes szigonya,
Mely lüktető halántékomba vési:
Nem kaphatlak meg soha.

A foszlányok után kapkodok,
Ordítva fogom a fejem,
És majdnem biztos, hogy meghalok,
Mert nincs velem a gyógyszerem.