Mese egy naiv lélekről

Volt egyszer, hol nem volt,
Réges – réges régen,
Egy országban valahol
A világ közepében,

Volt egyszer egy lélek
A többi lélek között,
S megvallom, úgy éljek,
A naivság mélyére költözött.

A test, amelybe zárták,
Nem volt túl mutatós,
De szép remények várták,
S örült, mert buta volt.

Szerette a világot,
Boldogan nézett az emberekre,
Segíteni imádott,
S szerelmes volt a szerelembe.

Azt hitte, nagyon szeretik,
Azt hitte, a virágok is neki nyílnak,
Nem tudta, hogy kinevetik,
Nem értette, mások miért sírnak.

Mindent megtett társaiért,
Saját rovására akár,
Szava volt is, hogy sokat ért,
Ismerte őt a messzi határ,

Dolgozott, majd belerokkant,
Nem bánta, hogy a babér másoké,
Nem volt szíve tele gonddal,
Az más helye volt, az álmoké.

Aztán valaki hátba szúrta
Ma is ott a kés nyoma.
Végigpásztázta hát a múltat,
Rájött, milyen ostoba.

Megtudta, nem szeretik,
Csak azért kell, hogy segítsen,
Hallotta, hogy kinevetik,
S nem értette a felét sem.

Elfáradt a sok munkában,
Gyűlölni nem volt ereje,
Felismerte, hogy a valóságban
Álmainak semmi helye.

Bezárta hát kis kapuit,
Nagy útra készült.
Elfeledte álmait,
Rózsaszín felhője feketévé kékült.

Nem kellett sok idő,
- Elmegyek – határozott.
Nem félt senkitől,
De az emberektől undorodott.

Otthagyta börtönét,
Az agyonkínzott testet,
Eldobta örömét,
Az emberekről sötét képet festett.

Indult. Nem világot látni,
Abból túl sokat is látott.
Megtudta, milyen magányra vágyni,
S megutálta a szeretett világot.


Ha láttok valahol egy síró lelket,
A pusztában bolyongni céltalan,
Ne feledjétek, a tiétek is elmegy,
Ha hagyjátok összezúzni naivan.