Már nem sírok

Nem sóhajt a szád, már nem félsz.
Talán egy könnyed fuvallatot remélsz,
mely elsöpri érzéseid.
Így látlak, látnak, figyelnek érzékeim.
Itt van közel súlyos és terhes,
de milyen szép, Hozzád mégis kedves.
Félálmod képei szemem előtt élnek,
valódiak csupán, de szívembe égnek.
Kéred, fogjam a kezed,
s én félelemmel kezembe veszem.
Kéz a kézben, ajkad fagyos mosolyra nyílik,
ahogy rámnézel szíved nyugodtnak tűnik.
Csak lelkedben dúl a harc,
elmész vagy ittmaradsz.
Mintha tudnád, hisz tudod gondolatom,
s rekedten súgod, nincs elég bátorságom.
Befogom szád, hogy ne halljam,
elég ha belül érzem minden pillanatban.
Két napja nem sírok és nem hagyok mást,
lecsókolom hát könnyét, hallva az utolsó dobbanást.
Még hallottam, ahogy szíve vert,
de arcom felemelve már élettelen hevert.
S azóta...
Életem utolsó pillanatában,
s agyam végső gondolatában,
az Ő szíve él MINDEN DOBBANÁSBAN.