Mámorfolyó

Vakság. Büszkeség. Gőg. Álarc? Vagy igazi?
Hogy tudsz így, ily gondtalanul élni?!
Nem fog el az undor önmagadtól?
Nem fáj a sok hamis mosoly és hazug szó?
Neked már üres a lelked, semmi értelem...
Csak élsz és benned él a félelem.

Hát nem számít semmit a régi kor?
Téged is a mocskos mámorfolyó sodor?
A mocskos folyó, melyből kiveszett az élet,
Magával ragad mindent! És most Téged!
Téged választott! S Te mentél vakon utána...
Mond, mit súgott, mit ígért, hogy minden hiába?!

Látom, hogy élvezed, hisz most csak Te vagy.
De jön, és egyszer utóléri szívedet a fagy.
Ha mocskos folyó magába akar majd ölni,
S életed, álmaid kezdenek romba dőlni
Akkor hiába nyitod szád emberi szóra,
Nem lesz többre erőd, csak egy néma sikolyra.

Hiába nyújtanád remegő kezed felénk,
Pedig hidd el! Hidd, hogy mi segítenénk!
Megpróbálnám a mocskos folyót legyőzni,
De félek! Félek, hogy ottragadnék én is!
A mámorban én sem látnék többé előre,
Úrrá lenne rajtam az ember gyengesége...


/Gábornak, a legjobb barátnak, aki "eltévedt és remélem, hogy egyszer hazatalál"/