Magyarnak lenni

Apám tót volt, anyám sváb.
Mégis mind magyarul beszélünk.
Kínai a barátnőm - én nem tudok kínaiul,
Mi más lenne? Magyarul beszélünk.

Én nem érzek magyarul.
Én nem iszom magyarul.
Én nem eszem magyarul.
Én nem alszok magyarul.
De nem tudom kifejezni
magam, csak magyarul.

Sokat veszekedtek a szüleim.
El is váltak.
Felém sok elvárásuk volt:
de sokat én nem várhattam tőlük.
Egyszerűbb volt hazudni,
mert ők is mindig ezt csinálták.

Most azt hazudom:
Csodás gyermekkorom volt.
Szerettek a szüleim.
Karácsonyra mindig azt kaptam,
amire legjobban vágytam ...

Mindent megkaptam. Főleg jó tanácsot.
Ne egyek zsírosat. Ne cigizzek.
Igyak ásványvizet. Vegyek be vitaminokat.
Használjak kotont. Ne füvezzek.
Hallgassak rájuk, hogy egészséges legyek.

Idegennek érzem magam Budapesten.
Vidékről jöttem ide.
Vegyek fel egy fekete egyenruhát?
Menjek el a haverokkal cigányt verni?
"Buzikat a Dunába, zsidókat meg utána?"
Azaz: legyek magyar. Vagy húzzak el Amerikába?

Valahogy nincs súlya a szavaknak.
Hallgatom, ahogy beszélünk.
Nem csak a bazdmeg, ami csúnya.
A legocsmányabb, ahogy gyűlölünk.
Mindent, ami él.

Idegenek vagyunk magunknak.
Mert magunknak hazudunk.
Gyűlölünk mindent.
Mert magunkat gyűlöljük.

És nincs súlya a szavaknak.
Nem értünk mást.
Nem értjük magunkat.
Ha hallgatunk, az se igaz.

Kínai mondás: minden hazugság öl.
Gyilkolja azt, aki kimondja.
Mi már jó alaposan lemészároltuk
saját magunkat.
Ennyi most magyarnak lenni.