Magányosok

Magányosok, ti bús jegenyék,
Halk szavu madarak, mik keletnek szállanak,
S emlékeznek elfeledett kertek illatára...
Nektek írok most, csendben,
Nektek, kiket elfeledtek rég.

Magányosok: jajongó szelek,
Félrerúgott koppanó kövek kopott uton,
Álmodó gondolatok, álmodó
Felhők alkonyi egen...
A kínt érzem én most veletek.

Magányosok: vörös szőnyegek,
Amiken a többi ember lépdel – kacagva
Egymást túlkiabálják, és nagyot
Dobbantanak lábukkal...
Felém néztek, barna őzszemek.

Magányosok: lelkem tiétek,
Törött szárnyatok rám visszacsillan a tóról,
És amit éreztetek, azt érzem
Én is már, botladozva...
És én félelmem, mitől féltek.

Magányosok! Ti síri fejfák!
Dobbanó szivek, zokogó lantok húrjai,
Színtvallók oltár előtt - szenvedők,
Hóba süppedt lábnyomok...
Díszek nélküli fűzkoronák...!

Magányosok! Mennék szabadon,
Mennék elhagyott erdők felé, énekelve,
Babérkoszorút aggatva rátok,
És úgy halni meg, ahogy
Átölel karjával a vadon.