Magamban

Sötét zugomnak szürkülete, a szememet bántja.
Bánatomat vigasztalja, egy csonka gyertya lángja.
Viaszosan könnyezve, megérti helyzetem;
Míg kormolja testemet, füstjének melege.

Lelkem, pompázatos rózsamezején;
Mindig szállottak, tündérfényű lepkék.
Ám, az alkony keserűje, ide is belépett.
Lágy ligetem exitusa, apránként bevégez.

Szoboralakom, mihaszna, silány kacat.
Mind, így érez, kit hitvese elhagyta?
Jómagam, mindhiába reménykedtem;
Mára, csak a magány maradt velem.

Keservem kínjának határa átkozott.
Gyűrött arcom mása, fátyolos.
A fakóság, gyászruhát húzott rám;
Nincs, oly csoda, mi letisztítaná.

Magamban állok, a semmi szélén.
A napfénytől, talán, már félnék!
Halkan sorvadva, én is elhalok;
Az üres vázában, egyedül hervadok.