Lépcsőfokok

Csak fújja, fújja hajamat a szél,
Egy szebb világképről mesél.
Csak fújja, fújja a port szemembe -
Sajgó szívfájdalmon nem enyhítve.

Bizonytalan, tétován járok,
Völgyekből leszállva, dombokra fölhágok;
S fülemben zúgnak átkok ezrei,
Melyet mind fontos ember ejte ki.

S ezzel mérhetetlen fájdalmat okozott,
Hisz szívemből valamit ellopott,
Mit hajdanán még ő adott.
A régi fény már nem ragyog...

Céltalan bolyongok,
S egyre csak gyűlnek a gondok
Az éj sötétjében,
Apró csillagok képében.

’’Miért pont én?’’
- Önző a szó. -
’’Hová szállt el a remény?’’
- Szép hajnalt hozó. -

’’Mi rosszat tettem?’’
- Balga a kérdés. -
’’Miért kell szenvednem?’’
- ..Már egy életérzés. -

Csak fújja, fújja a szél a hajad,
S Utánad semmi sem marad.
Sem fül nem hall, sem szem nem lát.
Összeszorul a világ.

’’S már nincs semmi baj!’’
A lépcsőház hűs köve,
A fehér falak...
Szememre álom jöve,
S elmosódnak a kontúrvonalak...