Lélekvesztő

Hullámhegy aljában, némán sikolt a hajó,
elszakadt kötelével, egyre messzebb a parttól.
Fájdalmas villámok csapnak az árbócába,
így sodródik bele, magányos halálába.
Tovatűnt már az ácsok otthonos műhelye,
ahol évekig szerették Őt a gondos kezek.
A vörös sellŐ is már csak messzi emlék,
de nagyon fáj még, a mosolyszemű szirén.

Nem állja a vihart, nem állja a tengert,
nem való a világra, legalábbis nem erre.
Kevés és rossz, nyikorog rajta minden,
szakadt vitorlája, sohasem fekszik szélbe.
Ő nem kecses szkúner, nem erős fregatt,
ezért nincs kormányos, ki kormányhoz állna.
Üres fedélzetén, átönt a fekete tenger,
mintha azt suttogná: "Te hazug, süllyedj!".
Az értéktelen teste lassan megtelik,
miközben a végzete rohanva közelít.
Majd besodródik a hullám közepébe,
amely elnyeli, hiszen Ő vesztő lélek....