Láthatatlan hóhér

Dühös vagy rám, megértem.
Amiért dühös az ember, ha társa elárulja keményen.
Megértem.

De ne fájjon a fejed soká, amíg még megvan tenéked,
gondolkodtam helyetted is és ez téged megéget.
Emlékszel még, mikor egyszer jóban voltunk, te meg én,
ketten voltunk, jóban rosszban, s most egyikünknek menni kél.

Választhatsz, hogy hogyan halsz meg, emléked örökké fennmarad,
ó te szerencsétlen balfék, elárultad tenmagad.
Én jól tudtam, hogy mindíg hittél jóban, rosszban és gonoszban,
Kénytelen vagy tisztán élni, tovább hinni, nem beszélni,
megrohadni mocsokban.

És én ott leszek majd a tömegben, figyelni foglak tégedet.
Te, te és csakis te! Én sose szerepelhetek.
Némán nézlek majd, amint fejed a porba hull,
Némán vigyorgok ott, tenéked, míg te üvöltesz vadúl.
Végül a hóhér, (ki én vagyok) megöli fáradt testedet,
Megkönyebbülten nyel egyet, mert tudja: félelemmel reszketett,
de nincs már benned gyűlölet.