Kötelék

Millió gondolatom a vágy ablakában ül,
S húzó örvényként forognak fejemben,
Egyszer magam látom árván, védtelenül,
Máskor Téged látlak áttetsző selyemben.
Azt tudnod kell, hogy verseim nem hazudnak,
Csak szavakkal festem le a képeket,
Melyek talán picit hatnak Rád, ha tudnak,
S hatásukra a vágy jobban lépeget.

Már összeköt minket egy láthatatlan szál,
Bár e vékonyka fonál még könnyen elszakadhat,
De ha óvjuk a bajtól és vigyázunk rá,
Akkor még erősödhet és megmaradhat.
Te előttem, tátongó mélység alattam,
Puhán lépek rá és félénken sétálok át,
Már lassan e kötél feléig haladtam,
Megállok itt, s tárt karokkal várok Rád.

Gyengéd érintésed átszeli az időt,
A külhont megszünteti e lágy kötelék,
Érzem testemben a földöntúli erőt,
Amely mint lebilincselő vágy, köt eléd.
Mint a lenyugvó nap fáradó sugara,
Forró ölelésed átjárja a testem.
Foglyul ejté a vágy vas karmú madara,
Félek örökké tartó rabságba estem.

Boldogságunk a remény taván kódorog
Egyre közelít a bizonytalanság hangja,
De mögé látván csak arra gondolok,
Hogy Te légy sötét lelkem fehér galambja.
Pár hét, száz gondolat, ezernyi érzés.
Milliónyi vágy a képzelet jegén.
Melegség, ölelés, kézfogás, féltés.
Nem csúszik ki többé, mert elkapom én.