Köszönet

Fényes napsugár köszönt rám reggel,
És indultam utamra szokott lendülettel.
De szívembe markolt egy láthatatlan kéz,
Tudtomra adva most sehová se mész.
A levegő oly hirtelen, szinte elfogyott.
Megrendülve álltam, az erőm is elhagyott.
Hatalmas mély csendlett itt belül,
Szemem is csukódni kényszerül.
Majd fölém hajoltak köpenyes emberek,
Aggodalmuk láttam,-- hogy segítsenek?
Sietve tettek mentősök ágyára fel,
S fehér szobába várt már a kijelölt hely.
Hol körbe vett az orvosok hada,
Nyugtattak mosolyogva, nem lesz baja.
Zümmögtek a műszerek fejem felett,
Vigyázták bennem a pislákoló életet.
Fáradó szívemnek, halkuló dobbanását,
Küzdelmét, gyengülő vérnyomását.
És elhatározta,--utoljára dobbanok egyet!
S lelkem elhagyhatja a testet.
De ezt nem így gondolták ott az emberek,
Azért figyeltek rám azok a műszerek.
A beállt csendet gyorsan észrevették,
És az orvosoknak azonnal jelezték.
Nogaták szívemet dobogjon újra,
Nem engedték lelkemet még a hosszú útra.
Köszönöm a küzdelmet, mit értem vívtak,
Tudásukkal az életbe visszahívtak.
Így születhetek meg ezek a sorok,
Mit most itt közre adok.

Kőri