Kételyek tengere

Hánykolódott hajós vagyok csupán,
kit a kételyek tengere hullámozva vágott partra tán?
Most annyi út közül egyféle van csak, a járt,
hogy nem szól szám, és fáj a szívem, s csukja ajtaját.
Neki ez rutin, csak egyszerű, oly temrészetes báj,
hogy kedves ahhoz, ki megszólítja és kinek neme lány.
Keménység leple alatt bizony én vagyok a gyengébb,
mégis magamra húzom e fátylat, takarom, amit tennék.
Leplezem még drukk-szóval és mosollyal,
mikor szívesebben feledném azt, amiért drukkoltam.
Mert mit mondjon a száj, ha a szív, s a lélek mást akar
és a fátyol is valamit takar?!
Mit? Tán hallgasson, s a szemébe hazudjam az igazat?!
Úgysem hinné el, még az igaz szót sem,
h a mégis, mást szeret. A szóval mit értem?
Az övéi mások. Neki mást jelentenek
a szerelmes szavak... Amikkel elmondom, mit érzek.
Annyiszor mondta már,
de csak mint jóbarát,
hogy szeret,
s hogy álma rossz, ha rám, gondol, nem lehet...
Miért lenne hát esélyem? Bármi is?
Mikor neki jó akárki is...
Csak éppen én nem.
Bár, ha jobban a dolot áttekintem,
igaz barát ő, s ezért tisztelem. Kedves és őszinte,
hiába szenvedtem hát éjenként őérte,
ha már magam sme tudom, mit akarok.
Majd a sors eldönti s tán egy nap nem lesz semmi, amit takarok...