Két napja

Homályt karol át
a kies táj
S elvérző fájdalmat szorít
magához a magány
Könnyes köd lengi körbe
haldokló énem,
S csak füstölve suttogja
közeleg szánalmas végem.

Menekülve futok
a lét viharában
hol lángoktól sikoltó lelkek
vérbe fagyva vergődnek
az önzés mocsarába
S törődésért kiáltanak,
De hiába.

Süketen kúszom tovább
az érzelem sötétjén
S rémülve reszketek mert
ott vagyok a kételyek legmélyén.
Lehunyt szemmel próbálom
a fényt meglátni
De csak szófoszlányok
villogását érzem.
S a bizalom bizonytalan illata
kelt bennem egy erőtlen reményt
Mely célt ad, hogy küzdjek
az érzéketlen életért.

Magány,néma sikoly,
szétfoszló cél darabok
Bolyongás a sötétben
Menekülés a merengés tengerébe,
Emlékek viharába...
bekerülni és direkt feladni mindent,
eladni a gondolatokat,
Mindent egyre cserélni
És csak azt védeni,
minden ellen,
Lehetetlen.
Miért teszem?
Önmagam gyilkosa leszek.
Mint már annyiszor...

" Szememben esőmosta tűz füstje még.
S kék tavaid tükre villan.
Körötted rég letünt értékillat
-magányt írhat!
Szememben első most a tűz,s füstje ég."